A tematikus kartográfiai ábrázolás különleges grafikai követelményeket állít a térképkészítôk elé, hiszen rendkívül sokféle ábrázolási módszer együttes használatát igényli a szinte végtelen számú tematika térképi bemutatása. Éppen ezért érthetô, hogy a XIX. század elejére erôs igény jelentkezett a grafikus eszközök bôvítésére, mindenekelôtt az árnyalatok és színek sokszorosításának lehetôvé tételére. Az alak és nagyság mellett ugyanis ezek azok a grafikus változók, amelyek megsokszorozhatják a térképész kifejezési lehetôségeit.
A kartográfia történetének elsô szakasza a kéziratos térképek kora. Évezredeken keresztül különféle eszközökkel, változatos technikával faragták, karcolták, festették a térképeket a hordozók széles választékára. A térképeket készítôk szabadon élhettek a technikai lehetôségekkel alkotói képességük határáig. A vonalak vastagsága, az árnyalás vagy a színek tekintetében nem beszélhetünk egységességrôl, bár a kornak megfelelô képi kultúra formai jegyeit természetesen ezek a térképek is hordozzák.
A hagyományok követése azonban nem jelent szabályszerűséget még a legegyszerűbb esetekben sem. A középkori kéziratos világtérképek vízrajzi ábrázolásait értékelve láthatjuk, hogy a ma általános kéket gyakran használták a folyók vagy a tengerek színezésére. Ugyanakkor a Vörös-tenger szinte mindig vörös, ahogyan a folyókat is színezték narancssárgára vagy zöldre. Hasonló változatosságot találunk a leggyakrabban elôforduló település- és domborzatábrázolási módoknál. A térképkészítés gyakorlatából következôen minden kéziratos térkép egyedi alkotás, de még másolatai is azok, hiszen a másolás is kézzel történt, ami kizárta az eredeti rajz tükörképhez hasonló ismétlését.
A nyomdai úton való sokszorosítás, a nyomtatás feltalálása a XV. század óta minden bizony-nyal a legfontosabb tényezôk egyike, amely a térképészet fejlôdését meghatározta. Ez az új technika ugyanis lehetôvé tette egyszerre sok egyforma térkép készítését. A nyomdai technológia azonban megkövetelte a korábban szabad térképgrafika technológiai folyamatba való beillesztését. A kéziratos térkép nagyon bonyolult átalakításon ment keresztül, amelynek végeredménye a sokszorosított térkép volt. A folyamat végére formája és tartalma is jelentôsen eltérhetetett a kéziratos eredetiétôl.
A régi nyomtatott térképeket ebbôl a szempontból vizsgálva két alapelvet kell mindig szem elôtt tartanunk. Elôször is azt, hogy a nyomtatás kívánalmai mindenkor feltétlen elsôbbséget élveztek a kéziratos térképpel szemben. Ezzel kapcsolatos a másik vezérgondolat, amely szerint a sokszorosítás során minden eszközzel törekedtek a korszak normái szerint elfogadható minôségű, de gazdaságos módon, tehát gyorsan és olcsón gyártható térképek létrehozására.
Az elsô nyomtatott térkép mai ismereteink szerint 1472-ben jelent meg Augsburgban, Sevillai Izidor egyházatya népszerű "Etymologiá"-jában, és ezzel a kartográfia új korszaka kezdôdött. A korai térképsokszorosításban két jellemzô technikát különböztethetünk meg: az Alpoktól északra uralkodó fametszést, illetve a tôle délre elterjedt rézmetszést.
A fametszet magasnyomtatási eljárás, ahol a nyomódúc kiemelkedô részeirôl nyomódik a festék a papírra (53); ezzel szemben a rézmetszet mélynyomás, ahol a rézlemezbe vájt mélyedéseket kitöltô festék hozza létre a nyomatot (54). A térképsokszorosítás fametszetrôl különösen azért lett népszerű, mert a könyvnyomtatás technológiai folyamatába illett, és éppen ezért fôként könyvekben jelentek meg ilyen térképek (55). Az ólombetűk és a fametszet kombinációi korán lehetôvé tették a térképi feliratok elhelyezését (56), amelyek sokszor tematikus információt közöltek az olvasóval. A fametszés, vagy a XIX. században újjáéledô technika, a fakarcolás azonban nem jellemzô a tematikus térképekre, de a kivételek azt mutatják, hogy ennek nem elsôsorban a technológia korlátai a fô okai.
A tizenhatodik század elsô felében elterjedtebb fametszést a késôbbi idôszakban egyre inkább háttérbe szorította a rézmetszés. Ennek egyik fontos oka volt, hogy az utóbbi hatékonyabbnak bizonyult a finom vonalak létrehozásában (57).
A tónusok a fametszô számára nagy feladatot jelentettek, ezért csak különleges esetben vállalkozott a különféle vonalkázásokra, amelyek árnyalatokat eredményeztek. A tengerek esetében azonban - amelyek máskülönben fehéren maradtak volna - sokszor találkozunk a vízfelületet jelképezô vonalak alkalmazásával; árnyékolási kísérleteket találunk még a domborzat ábrázolásánál is, a pont vagy vonalas jelek használata azonban általánosan jellemzô a korai térképekre.
A fametszettel szemben a rézmetszet legfôbb elônye a szélesebb grafikai lehetôségekben nyilvánult meg, amit kitűnôen szemléltetnek a nagyméretű, leheletfinom vonalakból álló réznyomatok. A XVI. század második felétôl a rézmetszés fokozatosan uralkodó térképsokszorosítási technológiává válik. A drága anyag, a sok és speciális munka azonban igen költségessé tette az eljárást (58). Ebbôl a szempontból nézve érthetô, miért készült kevés tematikus térkép a XIX. század elôtt, ugyanakkor viszont az is igaz, hogy a korai nyomtatott tematikus térképek szinte kivétel nélkül rézmetszetek. (83. ábra)
A rézmetszés technikája ugyanis kedvezett a finom íves vonalak, a rövid vonalkák vagy a pontok létrehozásának. Happel vagy Kircher a tengeráramlásokat, Halley a szeleket akarta bemutatni vonalakkal vagy rövid, elvékonyodó vonalkákkal, amelyek tulajdonképpen a vonalas rézmetszési technika iskolapéldái.
A rézmetszetnél a fametszethez képest sokkal egyszerűbb a különféle tónusokat eredményezô vonalkázások és egyéb felületek létrehozása is (59). Ehhez alkalmas eszközöket is szerkesztettek, különleges technikákat dolgoztak ki. A rézkarc és más, maratásos eljárások méginkább megkönnyítették az árnyalatok létrehozását. Ezek közül a tematikus kartográfiában is szerepet kapott az akvatinta-eljárás, amelyet eredetileg éppen az árnyalatos rajzok rézlemezrôl való, mélynyomásos sokszorosítására fejlesztettek ki a XVII. században. Ennél a módszernél a lemezre általában gyantaport szórtak, majd felmelegítették, amitôl a gyanta részben megolvadva megkötött a lemezen. Ezt azután savas fürdôbe merítették, ahol a sav a gyantarészecskék közötti részeken kimarta a lemezt. Az eredmény nagyon finom, bársonyos tónus volt, amelynek finomságát a szemcsék méretének változtatásával lehetett befolyásolni. A topográfiai térképeken az árnyalatokat elsôsorban a domborzat ábrázolására, illetve Jean-Louis Dupain-Triel (1722-1805) 1798-99-ben megjelent Franciaország térképe nyomán a magassági rétegek megjelenítésére használták. A német Carl Ritter 1806-os, "Oberfläche von Europa als ein Bas Relief dargestellt" című Európa-térképén a domborzatot a "minél magasabb, annál világosabb" elv alapján ábrázolta árnyalatokkal, amelyet az akvatinta- eljárás alkalmazásával nyomtattak ki.
A tematikus kartográfia az árnyalatokat a XIX. század végétôl egyrészt a különbözô minôségek, vagy a relatív adatok, a több-kevesebb viszony megjelenítésére, másrészt az izovonalak közötti felületek kitöltésére használta. A különbözô feketedési értékek a sűrűségi-gyakorisági értékeket érzékeltették. A XIX. század elején az árnyalatos ábrázolás két tematikus térképtípuson fordult elô, a csapadéktérképeken és a felületkartogramokon.
Az elsô ismert csapadéktérképet a "Carte Hyetographie générale"-t a dán Olouf Nicolai Olsen (1794-1848) tervezte az 1839-es kiadású "Atlas pour le tableau du climat l’Italie" című mű számára, amely a botanikus Joachim Frederik Schouw munkáit illusztrálta. Olsen térképe litográfia, amelyen a csapadékmennyiség arányában sötétedô árnyalatokkal szemléletesen mutatja az övezetességet és az orográfiai hatást.
A legrégebbi csapadék-világtérképet, a "Hyetographische Karte der Erde"-t Heinrich Berghaus a Physikalischen Atlas kilencedik lapjaként jelentette meg 1841-ben. Olsen térképével ellentétben Berghaus az akvatinta-eljárást használta fel példaszerűen a sötétedô árnyalatok létrehozására, amelyeket még kézzel színeztek is. Ugyanebben az évben jelent meg az atlasz következô lapja, a csapadékviszonyok Európa-térképe izohiétákkal, amelyek között a csapadékmennyiséggel arányosan sötétedô árnyalatokat szintén az akvatinta-eljárással hozták létre. August Petermann (1822-1878) 1850-ben ugyanezt a módszert választotta "Hyetographic Map showing the distribution of the Rain over the Globe" című csapadék-világtérképéhez. Petermann a térképéhez fűzött magyarázatában kiemeli a módszer szemléletességét, majd megjegyzi, hogy az árnyalással nem lehet pontosan ábrázolni az adatokat, ezért számok találhatók a térképen, amelyek a mért csapadékmennyiséget mutatják a különbözô helyeken.
A korai csapadéktérképek kitűnôen példázzák a hagyományos rézmetszés és az új technika, a litográfia versenyét, amely a XIX. század második évtizedétôl fokozatosan az utóbbi javára dôlt el. A német feltaláló, Alois Senefelder (1771-1834) könyve németül, angolul és franciául 1818-19-ben jelent meg, s ekkor vált közismertté az új eljárás (60). A korábbi módszerekkel szemben ez síknyomtatás, mert a litográfiai kô felszínén hoz létre egy bonyolult folyamat eredményeképpen az olajos festéket felvevô, tehát vizet taszító, és ezzel ellentétesen viselkedô felületeket. Az árnyalatok visszaadására a litográfia is képes volt, a zsírceruzával vagy a zsírkrétával satírozni is lehetett. Az 1820-as évektôl a tónusok létrehozására különbözô mechanikus vonalkázó eszközök terjedtek el a litográfiában és a rézmetszésnél is. Mindkét módszerrel létrehozhatók árnyalatok, de a litográfia kétségkívül gyorsabb és jelentôsen olcsóbb eljárás. Éppen ezek a tulajdonságai tették alkalmassá arra, hogy a XIX. század elején kifejlôdô tematikus térképészet legfôbb sokszorosítási technikájává váljék.
A folyamatos árnyalatok alkalmazásának a csapadéktérképeknél is korábbi példája a belga statisztikus, Adolphe Quetelet (1796-1874) három "cartes figuratives"-típusú térképe. Ezek az 1831-ben Brüsszelben kiadott térképek a tulajdon és személyek elleni bűncselekmények gyakoriságát szemléltették úgy, hogy Franciaország és Hollandia területén a "minél sötétebb, annál gyakoribb" elv szerint, litográfiai krétával satírozva hoztak létre tónusokat. A Quetelet térképein alkalmazott eljárást használta fel bizonyíthatóan Olsen, Berghaus, Johnston vagy Petermann is. Utóbbi 1848-ban készített "Cholera Map of the British Isles" című térképe litográfia, az 1849-ben kiadott "Brit-szigetek népességi térképe" viszont akvatinta -eljárással készített, árnyalatos rézmetszet. Ez a példa jól mutatja, hogy a versengô technikák között nem az alkalmazhatóság döntött, hiszen mindkettô használhatónak bizonyult. Az okokat tehát elsôsorban a technikai háttérben találjuk meg, és ezek fôként a litográfia már említett olcsóbb és gyorsabb voltában foglalhatóak össze. (84. ábra)
A színek alkalmazása tekintetében a kéziratos térképek szabadságával a nyomtatott térképek korlátozottsága áll szemben. A korai kéziratos térképeken nagyon változatos a színhasználat, jellemzô a telt, élénk színek alkalmazása. A reneszánsz tájképfestészet fejlôdésével párhuzamosan a térképi ábrázolás is törekszik a valóságos színek visz-szaadására.
A nyomtatott térkép megjelenésével a színeket a sokszorosítási eljárás függvényében alkalmazták. A fametszet vagy a rézmetszet nem kedvezett a színek nyomtatásának, ezért ezeket a térképeket utólag, kézzel színezték. A fametszetes technika lehetôvé tette ugyan a színek nyomtatását, viszont minden egyes színhez újabb nyomódúcot kellett alkalmazni, ráadásul az újabb színt a korábbiakhoz is kellett illeszteni. Ez a két kívánalom térkép nyomtatása esetében nehezen teljesíthetô gazdaságosan, így a színes fametszetes térképek ritka kísérletek maradtak. Bernardus Sylvanus (XVI.sz.) 1511-ben Rómában kiadott fametszetes világtérképén a feliratokat vörös színnel nyomtatták. A felületi színek korai nyomtatására tett elsô kísérlet Martin Waldseemüller (1470-1518/21) híres Ptolemaioszának 1513-as Lotharingia-térképe, amelyet három színnel (fekete, vörös, zöld) nyomtattak Johann Schott (1477-1548 után) strassburgi nyomdájában.
A rézmetszet készítése során még ennél is nehezebb a színes nyomat létrehozása, mivel színes felületeket nem, csak vonalakat lehet nyomtatni, ráadásul a nedvesítés miatt szinte lehetlen a különbözô lemezekrôl nyomtatott színek egymáshoz illesztése. Színes rézmetszetre a térképészetben csak a XVIII. század végérôl ismerünk kísérletet.
A XVII. században elterjedô térképgyűjtemények díszes lapjait általában színezték. Az atlaszkartográfia fejlôdésével párhuzamosan jött létre a térképfestés mestersége, amelynek elôdje inkább a középkori kártya- és nyomatfestés, mint az illuminátorok művészi igényű munkája. Természetesen a térképfestôk között is akadtak igazi tehetségek, azonban a munkák nagy része már a gazdasági megfontolásoknak alárendelve született a manufakturális termelés egy részfolyamataként. Érdekes megjegyezni, hogy ezen a területen találkozhatunk elôször nôkkel a kartográfia történetében, akik itt rendszeres munkát találtak a dominánsan férfias térképkészítésben. Kitűnô példa erre az atlaszkiadó Abraham Ortelius, aki kezdetben maga is színezett térképeket leánytestvéreivel, de idôs korában húga művészi munkáját ajánlotta egyik vevôjének (61).
Különlegesen fontos volt a térképek egyik legfontosabb díszítôeleme, a címer megfelelô festése, amely heraldikai ismereteket is kívánt (62). A színezést megkönnyítendô, a felületeket betűkkel jelölték, vagy meghatározott jelkulcs szerint pontozták és vonalazták a metszők, a festők azonban nemigen vették ezt figyelembe (63). A díszítőelemeken (keret, cartouche, grafika) kívül a festés a természetes színek utánzására és a politikai hovatartozás jelölésére szorítkozott. A festés nem volt olcsó, akár negyedével is drágább lehetett a színes térkép, ezért a térképeket gyakran csak jóval a kiadás után színezték.
A színes kônyomtatás, a kromolitográfia bevezetésével az 1840-es években lehetôség nyílt az olcsó színes nyomtatásra, amely igazán jelentôs fordulatot hozott a térképelôállításban.
A színeket a térképeken mindig szívesen használták különbözô minôségek területi elterjedésének bemutatására. A korai tematikus térképek közül, melyek a színekkel fejeznek ki tematikus információt, a legkorábbiak Gottfried Hensel nyelvelterjedési térképei, amelyek 1741-ben Nürnbergben jelentek meg. Az "Africa Poly-Glotta..." című rézmetszeten kézi színezés jelöli Noé három fiának leszármazottait. A sárgával jelöltek Jáfet, a kékek Sém, a zöldek Hám leszármazottai. A korai nyelvelterjedési térképek közül kiemelkedik Julius Klaproth 1823-ban Párizsban kiadott könyvéhez mellékelt rézmetszetes térképe, az "Asia Polyglotta", amely felületi és körvonalas színezéssel huszonhárom nyelv elterjedését mutatta be. Joachim Frederik Schouw ugyanebben az évben Berlinben megjelent "Pflanzengeographisher Atlas..." című növényföldrajzi munkájának litográfiáit kézzel színezték. A felületre vonatkozó mennyiségi adatok kategorizált ábrázolása színekkel 1828-ban, a Berlinben kiadott "Administrativ-Statitischer Atlas vom Preussischen Staate" című művel vette kezdetét. A kônyomatokat ekkor még a nyomtatást követôen kézzel festették, de 1860 után általánosan elterjedt a színes nyomtatás.
A nyomdatechnika gyors fejlôdésének következô állomásai: a fényképezés általánossá válása a litográfiában a XIX. század végére (fotolitográfia), majd a közvetítô gumihengerrôl való síknyomtatás, az ofszeteljárás felfedezése és egyre szélesebb körű alkalmazása a XX. század elejétôl. Ezekkel megteremtôdött az a technikai háttér, amely a tematikus kartográfia módszereinek gyors és olcsó nyomdai sokszorosítását tette lehetôvé. A növekvô számú nyomtatott tematikus térkép hamarosan széles körben elterjedt, mindennapi használati eszközzé vált.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!