Az 1840-es évekre a különbözô helyeken mért értékek vagy megfigyelési eredmények állandó értékvonalakkal történô ábrázolását a hidrográfián és a topográfián kívül átvette a geofizika, meteorológia, klimatológia, fenológia, sôt részben a biológia is. Az izovonalak interpolálással való szerkesztését az tette lehetôvé, hogy feltételezték a jelenség folyamatosságát és az értékek közötti egyenletes változást. Az izovonalas ábrázolási módszert azonban alkalmazni lehet akkor is, ha az ábrázolandó értékek nem köthetôek konkrét helyhez, vagyis ha területre vonatkozó, relatív értékek izovonalas ábrázolásáról van szó.
Az Eduard Imhof (1895-1986) nyomán pszeudoizovonalnak / álizovonalnak ("Pseudoisolinie") nevezett görbék fejlôdésének történetét a Franciaországban születô matematikai meggondolástól az elsô dániai tematikus kartográfiai alkalmazásig Funkhouser utalásai nyomán Robinson kutatásai tárták fel.
Léon Lalanne (1811-1892) francia mérnök a grafikus ábrázolás kérdéseivel foglalkozott a Francia Akadémia számára 1843-ban benyújtott tanulmányában, amelyhez mellékelte a német Kaemtz (48) meteorológiai könyvének francia kiadásához (Martin, 1843) (49) írt elôszavát.
Ez az elôszó számos statisztikai táblázat rajzi megjelenítését mutatja be, közülük néhány esetben Lalanne alkalmazta du Carla és Humboldt módszerét, azaz a tematikus értékeket a harmadik dimenzióként (Z) fogta fel, amelyet vízszintes síkokkal elmetszett, majd a metszéspontokat az X,Y síkba vetítette.
Az izovonalmódszer kiterjesztését a relatív értékek térképi ábrázolására a statisztikai felszín kialakításának ötletével együtt 1845. február 17-én, hétfôn gondolta ki. Egy gondolat születésének ideje szinte sohasem igazolható, Lalanne esete mégis a ritka kivétel. Azon a napon ugyanis, a jegyzôkönyv tanúsága szerint, hozzászólt a Francia Tudományos Akadémián egy, a népesség eloszlásáról szóló elôadáshoz:
"Tételezzük fel, hogy valaki egy ország területét felosztja elegendôen sok kicsiny részre úgy, hogy ez éppolyan kiterjedt felosztást ad, mint Franciaország községei, s hogy minden egység közepén egy függôlegest emel, amely arányos a népességgel, másszóval, a kérdéses község egy négyzetkilométerre jutó lakosságszámával; azután ezen függôlegesek szélsô értékeit egy folytonosan görbült felülettel borítja, és végül egy megfelelô méretarányú térképre vetíti az egyenlô közönkénti emelkedésnek megfelelô kontúrokat. Az egyenlô specifikus népesség vonalait kapja ilyenformán, és meg tudja figyelni azokat a pontsorokat, amelyek mentén a népesség 30, 40, 50, ..., 100 lakos négyzetkilométerenként. Egy ilyenfajta térkép azonnal megengedi a népesség megoszlásának éppoly pontos, mint kifejezô ábrázolását. Ez, akárcsak a du Carla alapelveinek megfelelôen készített topográfiai térkép, kiemelkedéseket, meredek csúcsokat, krátereket, hágókat és völgyeket mutat. Gyanakodhatnánk, hogy a térkép domborzata a földfelszín domborzatának fordítottjaként tűnhet fel, hogy népes völgyeink hegyláncoknak látszanak, míg hegységeink lakatlan csúcsai fordítva, mély tölcsérekhez hasonlónak néznének ki." (50)
Lalanne maga nem készített térképet, de bizonyosnak látszik, hogy javaslatát felhasználta az akkor éppen franciaországi tanulmányutat folytató dán matematikus, Carl Christopher Georg Andrae (1817-1893), aki késôbb a Dán Katonai Fôiskolán működött. Valószínűleg Andrae javaslatára szerkesztette meg Nils Frederik Ravn (1826-1910), a dán vízrajzi szolgálat tisztje 1857-ben "Populations Kaart over det Danske Monarki" címmel két térképét, amelyek az 1845-ös és 1855-ös népsűrűséget álizovonalakkal mutatták be. (81. ábra) (Dánia 1874-ben kiadott új izoplétatérképe utal arra, hogy Ravn munkája Andrae javaslatán alapul.)
Ravn két rézmetszetrôl sokszorosított, kézi festésű térképe Koppenhágában, az "Einleitung zu den statistischen Tabellenwerk" sorozat 12. kötetében jelent meg. Ravn térképein a városi lakosságot értékarányos körökkel, a vidéki népességet azonban a Lalanne által javasolt módon mutatta be. Mintegy 1700 közigazgatási egységre számolta ki a népsűrűséget, majd létrehozta a statisztikai felszínt, amelyet 500 fô/négyzetmérföld térközönként felvett síkokkal metszett. Az eredményül kapott álizovonalak közötti felületeket a barnától a vörösig tartó színekkel lépcsôzetesen töltötte ki.
August Petermann (1822-1878), a Humboldt-féle "Pysikalischen Atlas" angol kiadásának egyik szerkesztôje, egy évvel korábban (1856) már készített hasonló térképeket az Egyesült Államok mezôgazdaságáról, azonban a statisztikai felszín jelentôségét nem ismerte fel úgy, mint Lalanne vagy Ravn. Petermann tekintélyes földrajzi lapjában 1859-ben jelent meg Emil Sydow (1812-1873) tanulmánya, aki Ravn térképét is ismertetve rámutatott arra, hogy a hasonlóság alapján, az azonos magasságokat mutató görbék mintájára az újfajta, népességeloszlást szemléltetô vonalakat joggal nevezhetjük izoplétáknak.
Sydow gondolatai világosan mutatják az általános és tematikus kartográfia közötti szoros összefüggés felismerését, amely jelentôsen elôsegítette a két területnek a közös problémafelvetés alapján az önállósuló kartográfiai diszciplínába való integrálódását. A domborzatábrázolás és a statisztikai felszín szemléltetése kétségtelenül az egyik olyan terület, ahol közvetlenül és dokumentálhatóan kapcsolódott egymáshoz a két irányzat. Az eltérô szociális szférák, a topográfiai térképészet katonai, a tematikus térképészet polgári kötôdése éppen olyan személyekben valósul meg együttesen, mint Sydow. Ô porosz tisztként katonai térképekkel foglalkozott, ugyanakkor tevékenykedett a polgári térképészetben is. Gothában a Justus Perthes kiadónál dolgozta ki magassági rétegszínezési módszerét, amely a "minél magasabb, annál világosabb" elv alkalmazásaként ismert. A természeti színeket is utánzó rendszerét a "Methodischer Handatlas für das wissenschaftliche Studium der Erdkunde" című munkájából (1842-1844) ismerte meg a nagyközönség.
Az osztrák Franz von Hauslab (1798-1883) alapelve a "minél magasabb, annál sötétebb" volt. Hauslab, aki elsôsorban a tereptannal és a domborzatábrázolással foglalkozott, az 1820-as évektôl oktatta a szintvonalas módszert, amelyet hamarosan kiegészített a szemléletességet növelô színezéssel. Figyelmét korán felkeltette a litográfia, mint a színek nyomtatására igazán alkalmas eljárás. Az elsôk között ismerte fel, hogy a három alapszín segítségével bármely más színt elô lehet állítani (51). Kísérletei után már 1830-ban létrehozta Bécsben azt a színes litográfiai nyomdaműhelyt, amely megteremtette a Monarchia fôvárosában a tematikus térképek elôállításához szükséges technikai hátteret. Maga Hauslab, de követôi és kortársai (pl. Steffleur, Steinhauser, Tóth Ágoston) is fontos szerepet játszottak a kartográfia önálló tudományággá válásának idején (52).
1874-ben Franciaországban Vauthier közvetlenül Lalanne javaslata alapján szerkesztett izoplétatérképet Párizsról, majd ezt követôen ugyanilyen módszerrel a legkülönbözôbb témájú - népességmobilitás, születési arány, gyermekhalandóság - térképeket készítette, tehát a módszer általános alkalmazhatóságát felismerte. A Sydow által a népesség ábrázolására használt álizovonal elnevezésére javasolt izopléta nevet a gyakorlat miatt ezután kiterjesztették minden olyan izovonalra, amelyet nem pontos helyhez, hanem felülethez köthetô adatok alapján szerkesztettek. Angol nyelvterületen ma is ezt az elnevezést (isopleth) használják, míg máshol az álizovonal (pl. Pseudoisolinie) megjelölés terjedt el.
Említésre méltó, hogy az álizovonal rokonságban áll a kartogram ábrázolási módszerével is, az így alkalmazott kifejezésmód volt a "cartogramme à courbes d’égal élément où isoplethes". A kartogramok esetében szintén megfigyelhetô a felületeknek az általános térképészet domborzatábrázolásával való analóg felfogása.
Ahogyan a vázolt történeti fejlôdés mutatja, a XIX. század közepén a folyamatos jelenségek izovonalakkal való ábrázolása közismert és általánosan elterjedt volt. A statisztikai adatok növekvô sűrűsége azonban lehetôvé tette azt is, hogy ezt az elvet átvigyék a nem folyamatos jelenségekre is. A statisztikai (tematikus) felületeket folytonosan változónak tekintették, és a valóságban rendszerint ugrásszerűen változó értékeknek az elméletben folytonosságot tulajdonítottak. (82. ábra)
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!