3.1 Franciaország

Területileg a fő fejlődési vonal elsőrangú hordozója a XVII. század második felében és a XVIII. század első felében Franciaország volt. (A XVIII. század második felében megtartotta ugyan jelentőségét, de hegemóniája már csorbákat szenvedett.) Hogyan tett szert Franciaország erre a vezető szerepre? Ennek számos oka volt. A legfontosabb kétségtelenül az, hogy a gyakorlati kartográfia XIV. Lajos (1660-1719), a "Napkirály" uralkodása alatt fellendült. Ebben nagy szerepet játszott minisztere, Colbert (1619-1683), aki felismerte, hogy az abszolutisztikus államnak nagy szüksége van térképekre. Az abszolutizmus Franciaországban tetőpontját a XVII. század második felében érte el. A központi hatalom egyik fő támasza a hadsereg volt, amelynek békelétszáma 180 000 főre duzzadt. Ekkor került sor a zsoldosok tömeges alkalmazására is. A hadreform, amely a hadsereg egész szervezetét megváltoztatta, kialakította a manőverezést megkönnyítő, erős, egységes hadvezetést, megemelte a tisztek kiképzési szintjét és kihatással volt a stratégia, valamint a taktika továbbfejlesztésére is. Ezek a változások, reformok a francia hadsereget az európai hadseregek mintaképévé tették, s természetes velejárójuk volt a térképigény ugrásszerű megnövekedése is. Ugyanakkor az erős központi hatalom lehetővé tette olyan intézményrendszer létrehozását, amely ezt az igényt ki tudta elégíteni.
A XVII. század második fele a tudományok felvirágzásának az ideje is volt. Ennek a térképezés szempontjából olyan fontos jelei is voltak, mint pl. a Párizsi Akadémia (1666-ban) és a párizsi csillagvizsgáló (1677-ben) megalapítása. A tudomány fejlődése a hadtudományon keresztül is hatott a térképezésre, amely ugyancsak nagy fejlődésnek indult ebben az időben. A hadtudomány érdeklődését a térképezés iránt a tereptan kérdései indokolták. Már az ókorban megemlítik hadtudományi művek a terepismeret szükségességét, így a IV. század végén Publius Vegetius mutatott rá erre, továbbá Mauritius a VI. században. Ennek ellenére a hadtudomány elég későn fordult a terepproblematika felé, aminek oka abban rejlett, hogy az ütközeteket évszázadokon át jól áttekinthető, sík terepen vívták meg. Az igen egyszerű terepviszo-nyok nem igényelték a módszertani reflexiót. Bizonyos kivételt képeztek a várharcosok, hisz az erődítmények környékén rendszerint bonyolult terepviszonyok uralkodtak, ezért a terep ábrázolásának nehézségeit itt korábban felismerték. Az erődítéstan (fortifikation) a hadtudomány egyik ágává fejlődött, amelyhez az erődítmények ábrázolásának módszertana is hozzátartozott. A XVII. század második felében Franciaországban ennek a területnek komoly irodalma alakult ki. Nagy szerepe volt ebben Sébastien le Préste de Vauban marsallnak (1633-1707): 1650-ben elrendelte a francia erődítmények modelljeinek elkészítését 1: 600-as méretarányban. Ez vezetett ahhoz, hogy Párizsban bevezették a modellkészítés oktatását. Valószínűleg ez volt az első eset, hogy egy kartográfiai vonatkozású tantárgyat katonai kereteken belül oktattak. Kialakult az erődítmények megrajzolásának módszertana is, amelynek ugyan nem sok kartográfiai vonatkozása volt, de többek közt a rajztechnológiák, a festékek előállításának leírásával előkészítette a kimondottan kartográfiai jellegű rajztan kialakítását. Az erődítménytérképeken Vauban már szabványosításra is törekedett, így pl. ő vezette be a tervezett részek sárga színnel való jelölését, a falak vörös színű ábrázolását. A vezérszínelv is érvényesülni kezdett, így pl. a lerombolt vagy föld alatti falakat Vauban vörös pontozott vonalakkal adta vissza.
A XVII. század második felében azonban nemcsak az erődítéstan fordult a terep fontossága felé, hanem egyáltalán a hadtudomány. Ezt főleg a stratégia megváltozása idézte elő: a zsoldosok tömeges alkalmazása nagyon költségessé tette a hadsereg fenntartását, így ezzel a drága hadsereggel kerülni kellett a nagy veszteségekkel járó döntő ütközeteket. Nem az ellenség megsemmisítése volt a cél, hanem ügyes manőverezéssel minél nagyobb területek megszerzése. A terep tehát a hadműveleteknek nemcsak színtere, hanem célja is lett, ami természetesen megnövelte a térkép iránti igényt. A hadvezetés ugyanakkor bonyolultabbá vált, ami a tisztek képzési szintjének emelését és specializálódását követelte meg. Mind a két folyamatnak szerepe volt a térképezést érintő irodalom kibontakozásában, s a térképészeti tevékenység egyre inkább a hadmérnökök feladatkörébe került. A hadmérnökök első szervezete a "Service spécial d` Ingénieurs des Camps et Armées" volt, amely Vauban javaslata alapján jött létre. Az első olyan iskola, ahol valószínűleg már hadmérnököket is kiképeztek, az a Douaiban 1679-ben alapított tüzériskola volt. A hadmérnöki kar 1688-ban haditérképtárrá alakult; melynek feladata nemcsak a térképek tárolása volt, hanem térképkészítés is.
Ezek a fejlődési tendenciák nemcsak a gyakorlati térképezés fellendítéséhez járultak hozzá, hanem termékeny talajt biztosítottak a térképezést érintő művek megírásához is. Ennek ellenére a szakirodalom területén nem volt ilyen nagy a fellendülés és a tematikus differenciálódás sem követte szinkronban az intézményi szinten végmebenő elkülönülést. Mondhatnánk, a metaszféra az objektszféra után kullogott. Egy-két jelentős munka mégis megszületett.
A francia szakirodalom kibontakozása térképkiadók, földrajztudósok műveivel indul. A királyi geográfus, Pierre Duval (1619-1683) 1659-ben könyvet bocsát közre, amelyben a földgömb és a térkép használatához ad útmutatást. A hadmérnök Henri Gautier 1687-ben Lyonban megjelent munkája az erődítmények ábrázolásával foglalkozik, ezen belül tárgyalja a térképrajzolást is. A hadműveletek ábrázolására egyezményes jeleket dolgozott ki, amelyek Európa-szerte elterjedtek. Feltehetőleg itt kezdődik a dinamikus ábrázolás módszertana. Ugyancsak elterjedt olvasmánnyá vált Jacques Ozonam (1640-1717) 1693-ban kiadott könyve "Méthode de lever les planes et les cartes..." (Tervrajzok és térképek felvételi módszere), amely széles olvasóközönség számára íródott. Tárgyalta mind a műszeres, mind pedig a műszer nélküli térképezés módszereit, tárgya a tengerpart ábrázolásától egészen az ellenséges városok ábrázolásáig terjedt. Ozonam földmérő volt és matematikus, műveit azonban katonáknak is szánta, így írt egy erődítéstani tanulmányt is, amelyben Vauban felfogásait ismertette. 1697-ben névtelenül jelent meg egy könyv - egy hadmérnök, esetleg egy mérnökgeográfus munkája lehetett -, amely kizárólag nagyméretarányú térképek, valamint metszetek rajzával foglalkozott. Ezek a művek is szemléltetik, hogy ha lassan is, és bizonyos fáziseltolódással, a térképészet metaszférája mégiscsak követte az objektszféra fejlődési tendenciáit.
A felvilágosodás kibontakozása a XVIII. században további impulzusokat adott a térképészetnek. A térképészeti irodalom nyelve jóformán a francia lesz, a reneszánsz latinja után a művelt Európa újra egy közös nyelvre talál. A felvilágosodás több területen is hozzájárult a térképészeti irodalom fejlődéséhez. A térképszükséglet további növekedésével és a térképészettel rokon tudományok fejlődésével kialakult a topográfiai térképészet modern tudományos módszertana. A másik terület a hadtudomány kibontakozása és a tisztképzés szintjének további emelése, a harmadik szint a könyvkiadásnak a műveltség terjedésével együttjáró fejlődése volt. A topográfiai térképezés módszereit illetőleg Franciaország lesz a nagy mintakép. A Párizsi Akadémia - amelyet ebből a szempontból főleg a Cassini- család tagjai képviseltek - valamint a francia mérnökgeográfusok együttműködésével elkészült az első modern topográfiai térképmű, amelynek alapja geodéziai hálózat és mérőasztal-felvétel volt. Ezzel a mód-szerrel elkészül César-François Cassini de Thury (1714 -1784) vezetésével az egész ország felvétele, amelynek végeredménye a Carte géometrique de la France (Franciaország geometriai térképe) lett, amelyről 1783-ban Cassini tanulmányt írt. A Cassinik több, a térképészetet érintő munkát adtak ki már a XVIII. század első felében, de ezek elsősorban geodéziai jellegűek voltak. A topográfiai térképezés módszertana a XVIII. században már erősen differenciálódott, és azok a munkák testesítették meg elsősorban a tudományos haladást, amelyek geodéziai jellegűek voltak.
A XVIII. században tovább folytatódott a topográfiai térképezés intézményesedése. A század elején kialakul a mérnökgeográfusi kar, s a térképezést több intézményben is elkezdik oktatni, így az 1747-ben alapított École des Ponts et Chaussées-ben, amely főleg híd- és útépítésre specializálódott mérnököket képzett ki, valamint az 1749-ben Méziers-ben alapított École du Génie Militaire-ban, amelyben hadmérnököket oktattak. Térképészetet azonban nemcsak ilyen speciális intézményekben tanítottak, hanem az általános tisztképző iskolákban is, mint pl. az 1764-ben Grenoble-ben alapított intézményben. A hadmérnökök képzésében jelentős előrehaladást jelentett az 1794-ben alapított École polytechnique, ahol híres tudósok oktattak. A mérnökgeográfusok alapkiképzése is itt folyt, de speciálisabb ismereteket ők az 1795-ben megnyitott École des Ingenieurs Géographes-ben szereztek, ahol két év alatt sokrétű geodéziai és kartográfiai tudásanyagot sajátítottak el. Az utóbbihoz tartozott a vetülettan, a földgömbkészítés, kisebb méretarányú térképek levezetése nagyobb méretarányú térképekből, geológiai térképek olvasása, felderítési térképek készítése és a kartometriai módszerek alkalmazása. Ebbe az intézménybe rendkívül nehéz volt bejutni, viszont a végzett hallgatók előtt kiváló lehetőségek nyíltak, így pl. bekerülhettek a felső hadvezetésbe is, ahol kizárólag kartográfiával foglalkozhattak.
A kartográfia Franciaországban intézményi szinten résztudománnyá vált, a szakirodalom szintjén viszont ez nem jutott adekvát módon kifejezésre. Speciális kartográfiai tankönyvek megjelenésére, olyan mértékben, mint a német nyelvterületen, nem került sor. Ennek okai még kiderítésre várnak, de feltehetőleg éppen a magas fokú intézményesedés tette mellőzhetővé a szakkönyvek megjelenését. A metaszféra elemei tehát nem mindig segítették elő egymás fejlődését, gátolhatták is egymást.
A kartográfiai vonatkozású erődítéstani munkák továbbra is megjelentek, mint pl. a hadimérnök Bouchette 1721-ben kiadott munkája, amelyben az erődítmények térképi ábrázolásának szabályaival is foglalkozott. Pierre Joseph de Bourcet (1700 -1780), aki a grenoblei tiszti iskola igazgatója volt és később tábornok lett, az 1760-ban megjelent "Mémoires sur les reconaissance militaire..." című könyvében a felderítést szolgáló, vázlatszerű, gyors térképezés módszertanát adta meg. Ez a térképezési mód rendkívül nagy szerepre tett szert a XVIII. század folyamán, mivel a rendszeres topográfiai felmérés megközelítőleg sem tudta kielégíteni a hadsereg erősen megnövekedett térképigényét. Jelentősége a következő évszázadban is megmaradt, mert az aktualizálást így lehetett a legegyszerűbben elérni. Meglepően korán írt Bourcet a hegyekben való háborúskodásról is a "Principes de la guerre des montagnes" (1755) című művében, amelyben kiemeli a térképek kritikus használatának szükségességét mindenféle katonai operáció megtervezésében. Rámutatott továbbá arra, hogy ennek megfelelően a tiszteknek ismernie kell a térképezés fortélyait is. Bourcet maga is készített térképeket, s nagymértékben hozzájárult a természethű sziklarajz bevezetéséhez.
A felderítés során végzett vázlatszerű térképezésről Jeney Lajos Mihály (1723/24 - 1797) is értekezik "A portyázó, avagy a kis háború sikerrel való megvívásának mestersége korunk géniusza szerint" című könyvecskéjében, amely 1759-ben jelent meg Hágában, franciául. Kiadták 1760-ban angolul és 1765-ben németül is, a magyar fordítás kiadására azonban csak 1986-ban került sor. A kis háborút a nagy háborúval szemben nem a főerőkkel vívták, hanem egyes kötelékekkel. Ennek szinonimája volt a portyázó háború. Jeney, könyvének megírása idején, a francia hadsereg mérnökgeográfusa volt. Később a topográfiai felméréssel is kapcsolatba került, 1772-ben az erdélyi felmérési munkák vezetésével bízták meg. Írásából kiderül az is, milyen nagy becsben tartották akkoriban a felderítő "geográfust": a felderítés vezérének "fontolgatás nélkül mindent kockára kell tennie..., hogy megmentse a geográfust megbízatása hasznos adataival, mindenekelőtt, ha a felderítés olyan fontos a hadsereg egyik generálisának, hogy ez jogot ad a hadseregnek tizenkét ember feláldozására, akiket könnyen visszaszerezhet majd egy másik alkalommal".
A legtöbb és a leginkább elterjedt műveket a térképészet módszertanáról a XVIII. század második felében a mérnökgeográfus Dupain de Montesson (1720 körül - 1790 körül) írta. Tankönyvszerű munkáit, amelyeket a topográfiai térképezés mindhárom területén (szabatos felmérés, felderítési célú térképvázlat-készítés és erődítéstannal kapcsolatos térképezés) figyelembe vettek, nemcsak a francia mérnökgeográfusok forgatták, hanem külföldön is jól ismertek voltak. Legismertebb könyve a "L’art de lever les plans..." (1763) volt, amelynek terminológiailag kissé bonyolult teljes címét a következőképpen lehetne magyarra fordítani: A nagyméretarányú térkép elkészítésének művészete mindarról, aminek valamiféle kapcsolata van a háborúval vagy a polgári és mezőgazdasági architektúrával. Az utóbbi alatt nem csupán építőművészetet kell érteni, hanem inkább szerkezeti felépítést, így pl. a "mezőgazdasági architektúrához" tartozik az erdőségek felmérése is. Itt tehát már a nem katonai célú térképfelvétel módszertanát is figyelembe veszik, a kimondottan kartográfiai jellegű témák a háttérbe szorulnak. A rajztechnikát sem tárgyalja, csupán Buchotte könyvére utal (33. ábra) .
A térképészet nem hiányozhatott természetesen az Enciklopédiából sem, amely a kor ismereteit gyűjtötte össze, és ezzel szinte a francia felvilágosodás szimbólumává vált. Ez a hatalmas munka Denis Diderot (1713-1784) és Jean d’Alambert (1717-1783) szerkesztésében indult meg. Az első kötet 1751-ben, az utolsó pedig 1772-ben jelent meg. Eredetileg csak Ephraim Chamber 1729-ben Londonban kiadott Cyclopaediájának fordításáról volt szó, de aztán kb. 150 szerző bevonásával egy teljesen új lexikon kidolgozására került sor. Szinte érthetetlen módon a felmérést és geodéziát tárgyaló szövegrészeket átvették a Cyclopaediából, holott Franciaország ezen a téren élenjáró volt. A földrajz története címszó szövegét a kartográfus Didier Robert de Vaugondy (1723-1786) írta meg, amelyben a kartográfia és a felmérés történetét helyezte az előtérbe. A neves térképészek között megemlíti Mikovinyt is. A tulajdonképeni kartográfia a "Carte" (térkép), "Carte marine" (tengeri térkép) és a "Globe" címszavak alatt jelent meg. Szerzőkként d`Alambert és Vaugondy vannak megadva, de a térképeknek különböző vetületek szerinti leírása szintén - majdnem szó szerint átvéve - a Cyclopaediából való.
Annak ellenére, hogy a topográfiai térképezés fejlődésének fő vonalát a XVIII. század során Franciaország hordozta, a domborzatábrázolás problematikája nem került előtérbe a korabeli francia szakirodalomban. A domborzatábrázolás fejlődése szinte kizárólag a gyakorlati kartográfián belül zajlott le, módszerei a felső és a ferde megvilágítási effektust utánzó csíkozás és árnyékolás voltak. A vita arról, hogy melyik módszer az előnyösebb, Franciaországban csak a következő évszázadban robbant ki, ezért is meglepő, hogy itt születik meg a modern domborzatábrázolási módszer, a szintvonal elméleti leírása. Ennek természetesen voltak előzményei: A szintvonalas ábrázolás első formája a mélységvonalas ábrázolás volt, amelynek elvét a Párizsi Akadémia geográfusa, Philippe Buache (1700 -1773) 1737-ben dolgozta ki. Egy másik előzmény Milet de Mureau hadmérnök 1749-ben írt tanulmánya volt, amelyben a domborzat ábrázolásnál a magassági számok feltüntetését javasolta és a magasságmérés elvét is leírta. Arra azonban, hogy a mélységvonalas-módszer a domborzat ábrázolására is kiterjeszthető, Marcellin Ducarla-Bonifas mérnök (1738-1816) jött rá 1765-ben, amikor a Genfi-tó partján tartózkodott. Elgondolását tanulmányba foglalta, amelyet 1771-ben benyújtott a Párizsi Akadémiának, Jean-Louis Dupain Triel (1722-1805) pedig 1782-ben kiadta. Dupain Triel több tanulmányt írt a szintvonalas módszer alkalmazásáról. Az 1791-ben megjelent tanulmányához mellékelte Franciaország oktatási célra készült térképét, amely egy valóságos földfelület első szintvonalas ábrázolását nyújtotta (34. ábra) , mivel Ducarla-Bonifas a tanulmányához csupán egy képzeletbeli táj szintvonalas ábrázolását mellékelte.

Franciaországban a kartográfia tehát résztudománnyá vált, de ez a folyamat világosabban mutatkozott az intézményi szinten, mint az ismereti szinten.




Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!