(1973-2009)
Kata 1973 nov.1-én született Budapesten.
Az indulás elég nehezen ment (másfél éves volt, mikor önállóan elindult), de aztán nagy hirtelenséggel lódult neki a földön járásnak: 21 hónapos korában gyalog tette meg a Visegrád - Nagyvillám távot cikk-cakkban, ugyanis minden út közben minden nagyobb kőre (ami neki derékig, mellig ért) felmászott, „Enyim a váá' tied a sáá'!” felkiáltással.
Ettől kezdve nem volt megállás. A mi kis családunk rendszeres túrázó volt, így szinte minden hétvégét a természetben töltöttük. Kata nyolc évesen megjárta (bár füzete nem volt) az „Országos Kék-túra” útvonalat, kilenc évesen a „Rákóczi”, túrát, és így tovább, a „Börzsöny turistája”, különféle tájegységek turistája, biciklis körtúrák stb. Imádott futni, korcsolyázni, görkorizni. Egyre önállóbb lett. Mi ún. „megengedő” szülők voltunk, tehát - lehetőségeink szerint- teljesítettük gyermekünk kívánságát, hiszen kitűnő tanuló, tisztelettudó jó gyermek volt. Tizenkét évesen jelentkezett az (azóta már sok gyárhoz hasonlóan megszűnt) MMG Tájfutó Szakosztályába. Ettől kezdve, szabadidejének legnagyobb részét a tájfutás jegyében töltötte. A gimnáziumban ő volt a „diktátor”. Társai vele futottak nap, mint nap (átlag 8 km-t) a Budai-hegyekben. A nyári szünetekben több hetes biciklitúrákat szervezett osztálytársai és a maga számára. Kiváló kézügyessége és műszaki érzéke volt: A bicikli-túrákon előforduló technikai problémákat sikeresen és gyorsan szüntette meg. Az egyik zempléni túráján magam is tanúja lehettem, mennyire talpraesett, vezetőegyéniséggé cseperedett a mi pici lányunk!
A műszaki érzék később is hasznára vált: Tudott üveget vágni, (gyönyörű tiffany ablakokat, díszeket készített). Tudott malterezni, villanyt szerelni, gyalulni, kosár-fonni, fazekaskodni, varrni, kötni, rajzolni, festeni, hegedülni, furulyázni, gitározni. Beszélt oroszul, franciául, angolul, németül.
A humorérzéke legendás volt. Bármely társaságot fel tudott villanyozni szóvicceivel, játékaival. Nagyon tudott játszani, minden korosztállyal. A gyerekek imádták.
1992-ben az ELTE Geológia-szak hallgatója lett. Az egyetemi ottlét első hónapjában megszervezte a tájfutó egyesületet ELTE-PERTE néven. Számos érmet, kupát, „Szarvasűző”- bögrét szerzett az évek alatt. Az egyetem első évfolyama után, 1993 nyarán, meghívták egy kamcsatkai tűzhányó-expedícióra. Az ottani élmények hatására kezdte el az igazi magashegyi túrázást: Alpok, Kaukázus, Atlasz, Himalája... Közben tájfutás, triatlon...
1997-ben elvégezte az egyetemet, geológus lett. Tovább ment, és a Franciaországi Savoya Egyetemen (az Alpokban, Grenoble mellett) tanult tovább (szedimentológia), miközben rengeteget sízett és hegymászott az egyetemet körülvevő csúcsokra.
Nepálban 1998-ban járt, a Savoya Egyetem megbízásában, egy professzor és egy évfolyamtársa társaságában. Egy víztározó építésének földtani vizsgálatait végezték néhány héten át.
1998?-ban kapott állást Sopronban, az MTA Geológiai intézetében. Ott lett tagja a SMAFC Tájfutó szakosztálynak, melynek - bár a soproni munkahelytől megvált,- élete végéig tagja maradt.
Többszöri keresés után sem találtak nyomukra. Jelképes sírjuk Budapesten, a Szemlőhegyi barlang felett található Szimbolikus Temetőben van. Nagyon jól esett a 2010. január 1-én tartott egyházi megemlékezés is, amikor a soproni sporttársak elbúcsúztak Katától.
Emlékszem a vértesi térképhelyesbítéseire is. Néhányszor én is elkísértem, segítettem a mérésben. Igen, az egyetemen térképészetet is tanult, no meg a tájfutói rutin! A helyesbítések egyikén találta meg Száron azt a házat, amit később meg is vett.
Budapest, 2014. február 05.
Tolnay Istvánné (Ibimama)
2009 augusztusában Katával készült interjú
A csodában reménykedem
Tolnay Katalin, a hegymászó geológus
A Himalája keleti szélén még fehér foltok vannak, hisz ember eddig nem járt ott. Idén õsszel négyfõs expedíció vállalkozik megmászására. A csapat egyik tagja Tolnay Katalin tíz évesen már egyedül kirándult. Késõbb geológusként végzett, s a doktoriját a Mars bolygóról írja...
„Az élet vagy bátor kaland, vagy semmi...”
(Helen Keller)
– Beszéljünk először a kutatásodról. Honnan jött a Mars?
– Kezdetben a Földet kutattam távérzékelési módszerekkel, de az túl kemény diónak bizonyult, átnyergeltem a Marsra. A Mars az egyik szomszéd bolygó, fél év alatt tudjuk elérni. Éppen ezért nagyon valószínű, hogy a Marson még ebben a században ember jár.
– Fél év unalom után hirtelen elég sok lesz a tennivalója az asztronautáknak. Vállalkoznál az utazásra?
– Nem lenne könnyű, hiszen kicsi térben együtt kellene lenni nagyon hosszú ideig, de mindenképp. Igazi kaland lenne. Eszembe jut erről a korzikai terepgyakorlatunk, ahol alig hat napig tengeri méréseket végeztünk. Nagy várakozással készültünk rá, de néhány óra múlva kiütközött mindenkin a tengeri betegség. Éjszaka láttuk Korzika fényeit, és nagyon vágytunk oda. Valahogy így képzelem a Mars oda-visszát is. Valószínűleg eufórikus hangulat kíséri majd az elindulást, amit néhány nap múlva monotónia követ.
– Nem tudsz kilépni, friss levegőt venni, nem látsz napfelkeltét... Találtak vizet a Marson végül?
– Igen, és a fagyási jelenségek kísértetiesen hasonló formákat hoznak létre a Föld hideg égövében megfigyelhetőkhöz. Légköre már szinte nincs, mert nem rendelkezik aktív mágneses térrel.
– Soha nem is volt neki?
– Elveszítette. A sci-fi irodalom nem is alaptalanul riogat ezzel minket is, hogy mi lesz, ha leáll a Föld belső mágneses dinamója.
– Élet is volt a Marson?
– Nincs kizárva. A földi élet maximum három és fél milliárd éves. Ennyi idő kellett, hogy eljusson a kemotonoktól az emberig az anyag. Láttam olyan felvételeket egy Marssal foglalkozó tavaszi konferencián, amelyen mintha egysejtű kolóniák lennének.
– Lesz élet, vagy volt élet?
– A földi típusú élethez folyékony vízre és légkörre is szükség lenne, és minimum négyféle anyagra. De talán volt élet a Marson, mindenesetre az élet kialakulásához alkalmas körülmények valaha megvoltak. A földi élet egy nagy csoda, amely nem fog a végtelenségig tartani. Elég sokat tudunk arról, hogy mi minden kell ahhoz, hogy lehessen élet. Érdekes az is, hogy egy galaxison belül milyen kevés pozícióban élhetőek egyáltalán a körülmények. A Nap erős mágneses tere pajzsként óvja a Naprendszer belsejét, a Napszél ellen meg a Föld saját mágneses tere véd. Pengeélen táncol az egész.
– Egy geológus hihet Istenben?
– Hogyne hihetne. A Bibliában leírt teremtés történetről ma már tudjuk, hogy jelkép. Ez a csodálatos rendszer lehet teremtett világ. A kutatók feladata a rendszer logikájának megismerése.
– Nemcsak a Mars-kutatásod, de a kirándulásaid sem hétköznapiak. Tudják a munkatársaid, hogy hol szoktál kirándulni?
– Nehéz lenne titkolni. Néha hatalmas hátizsákokkal jelenek meg, amelyekből jégcsákányok lógnak. De el is szoktam mesélni. Tudják tudományos érdeklődésemet is.
– Mióta járod a természetet?
– Amióta járni tudok. Elég későn tanultam meg járni... Édesanyám volt a nagy kirándulós. A szüleim mindig tagjai voltak egy természetjáró szakosztálynak. Tíz éves koromra nagyjából bejártam Magyarország hegységeit, nevezetes helyeit. Emlékszem, hogy egyszer nem jött el senki a megadott időpontra a Nyugati pályaudvarra. Se a túravezető, se más. Ott álltam egyedül tíz évesen, kezemben a megváltott vonatjeggyel. El kellett döntenem, felszállok-e a vonatra, s elmegyek-e egyedül a Börzsönybe, vagy sem. Elmentem. Akkorra már jól ismertem azt az útvonalat. Jöttek velem szemben turisták, akik igen csodálkoztak, hogy egyedül kirándulok. Estére hazaértem, s anyukám nem szidott le. Talán örült, hogy önálló vagyok. Gimiben már sokszor mentem egyedül.
– És a hegymászás?
– Egyre jobban vágytam magasabb hegyekre, csak nehéz volt társakat találni. Az egyetem alatt sikerült.
– Hol voltál először?
– Kamcsatkában, amely akkor egy éve már nem volt lezárt katonai terület, bár így is kellett volna mindenféle engedély, meg vezetők. De az oroszok nem túl fegyelmezettek, így megúsztuk. Két hónapig tartott a kirándulás.
– Ha jól tudom, Kamcsatkát egy földnyelv kapcsolja a szárazföldhöz, benne úszik a Csendes óceánban. Elég messze van.
– Igen, a legkeletebb kelet. És egy igen aktív vulkáni terület. Gondoltuk, hogy felmegyünk a legmagasabb pontjára (Kljucsevszkaja), amely általában évente egyszer kitör. Amikor a szomszéd csúcson (Tolbacsik) jártunk, pufogásokat hallottunk, majd szürke felhőt láttunk. Döbbenetes volt. A mi hegyünk, ahol álltunk, körülbelül 30 kilométerrel arrébb, húsz évvel korábban egy hatalmas kitörés során nagy területen elpusztította maga körül az élővilágot. Ottjártunkkor az élet gyönyörű, színes virágok formájában már kezdte visszahódítani a salaksivatagot.
– Melyik volt a legmagasabb hegy eddig, ahol jártál?
– Az Elbrusz a Kaukázusban. Kétszer is jártunk ott. Először minden szép volt, és minden sikerült, másodszorra végig rossz idő volt, s egyik este az útitársaink közül ketten nem jöttek vissza. Azt gondoltuk, az idő miatt, de nem, majd elkezdtük keresni őket. Végül szóltunk az orosz hegyimentőknek, akik annyit kérdeztek, hogy a börtönben jártunk-e már. Én tudtam a csapatban oroszul, így én mentem a negyven kilométerre lévő börtönbe. Kiderült, tényleg ott vannak a társaink. Az orosz-csecsen háború zajlott éppen. A fegyőrökre két dolog hatott, a pénz és a szép szó. Pénzünk nem igazán volt, de beszélni tudtam. Másnap elengedték őket. Ez viszonylag az elején volt az akkori kaukázusi túránknak, de rányomta a bélyegét a hangulatunkra. Néhány hét múlva újabb két társunk tűnt el, akkor már egyből ott kerestük őket. Meg is találtuk cseh és holland hegymászók között. Abban az évben én sem jutottam fel az Elbruszra. Előző évben felmentem.
– Sikertelenségként élted meg?
– Azt, hogy nem jutottam fel? Általában nem élem meg sikertelenségnek, ha nem jutok fel. Már pusztán az, hogy a hegyekben lehetek, boldogsággal tölt el, bár amúgy sem vagyok boldogtalan ember.
– Magyar utazók nevéhez csak csekély számú felfedezés kötődik, még ennél is kevesebb érinti a magashegységek világát. Déchy Mór a XIX. század második felében elsők között mászta meg a Kaukázus legmagasabb pontját; az Elbruszt. Nevéhez fűződnek a magyarok által eddig véghezvitt legmagasabb csúcshódítások. Célotok, ha jól tudom, Déchy 125 éves rekordjánál másfél kilométerrel magasabb.
– Kínába készülünk, Szecsuán tartományba, annak is egy viszonylag elmaradott részére. Több olyan hegycsúcs is van, amely teljesen érintetlen.
– Ez azt jelenti, nincs térképetek sem?
– Semmink sincs. Pontosabban egy fényképünk van, és a Google Earth, és néhány satelit adat. Még azt sem tudjuk, melyik irányból vágjunk neki. Inkább északról, vagy inkább délről? A magassága hatezer méter körül van, a huszonkilencedik szélességi fokon, amely a trópusok határa, de ilyen magasságban már gleccserek találhatók. Klasszikus himalájai hegycsúcs.
– Ennivalót itthonról visztek?
– Nem lehet. Egy 7 milliós kínai városban száll le a repülőnk, ott fogunk bevásárolni. Csak a legminőségibb, a legszemélyesebb felszerelést visszük magunkkal. Enni gabonapelyhet, tésztát és hasonlókat fogunk. A rizs nem fő meg 4-5 ezer méter magasban, mert a víz sokkal alacsonyabb hőfokon forr fel. Néha viszek magammal szalonnát, és amikor már teljesen kimerült vagyok, azt eszem.
– Párkapcsolat élhető ezekkel az utazásokkal?
– Most az egyik útitársam a párom lesz. Komoly próbatétel lesz számunkra. Az útitársak megválasztása egyébként az egyik legnehezebb feladat.
– Lehet valaki rossz útitárs?
– Ha nem reagál az eseményekre, ha nem lelkesedik, ha nem beszélget sohasem, ha nem gondoskodik magáról, az nem jó. De ha valaki túl félős, vagy ha túl okoskodó, az sem jó.
– Van olyan dolog, amitől félsz?
– A lavináktól. Állatoktól és az emberektől alapvetően nem félek. A fertőzésektől sem igazán tartok, bár tudom, hogy a lakott területeken elővigyázatosnak kell lennünk. Oltásokat sem biztos, hogy felveszünk, mert magas hegyen leszünk, ahol nincsenek szúnyogok, amelyek a maláriát terjesztik, és a vizek sem fertőzöttek. A lavina sem hirtelen csap le, vannak jelei.
– Mennyibe kerül egy ilyen út?
– Fejenként durván hatszázezer forint. Repülőjegyünk már van. Szükségünk lesz dzsipekre, hogy a városból eljussunk az utolsó lakott területig. Levelezünk ottani hegymászókkal, tőlük tudjuk, mire lesz szükségünk. Valószínűleg kellenek majd teherhordók, lovak és tolmácsok is.
– Megvan a pénzetek az úthoz?
– Még nincs, a csodában reménykedem... Csak az utazás időpontját ismerjük, október 7-én indulunk, és november 7-én érkezünk vissza. Egy hónap alatt kell megcsinálnunk az egészet. Érdekes, hogy egy dán expedíció is ezt a hegyet választotta idén ősszel.
– Verseny lesz?
– Az, hiszen valahová először odaérni csak egyszer lehet.
– Mi hajt?
– A felfedezés, az út öröme. Tudom, hogy minden megtörténhet, de van bennem egy mély bizalom a természet és Isten iránt.
(2009. augusztus 28.)
Konkoly Edit
Az eredeti tervek szerint a csúcsra csak a két fiú mászott volna, a lányok a megfelelő táborokban segítették volna a munkájukat. Honlapjukon október 22-én kelt az eddigi utolsó bejegyzés: Kata: 'Ma "Ma utkeresés volt az é falban. 5500 mig ok, tovább kérdéses. Mindenki jól van." Vera: "Eszaki falrol visszapattantunk egyelore, fiuk 5500-ig jutottak, de onnan nincs tovább. Kozben megint bejott a kod és a havazas, nem is latni, merre kene menni. Ujabb varakozas. Mindenki jol van."
A mentőcsapat beszámolója szerint 4400 méteren, az alaptáborban látták a hegymászók holmiját, a négy magyar 5300 és 5500 méter között kerülhetett bajba. Egyelőre semmiféle nyomot nem találtak, az időjárási körülmények rosszak, havazik a sziklákról folyamatosan szakad le a jég és a hó, ami nehezíti az előrejutást.
A négy tapasztalt hegymászó október 7-én indult Kínába azzal a céllal, hogy a Zsen Csong Feng expedíció keretében október végéig feljussanak a Himalája szomszédságában lévő – ember még nem járta – 6079 méteres csúcsra +29°18'0.00", +101°25'0.00". A négy magyar hegymászónak október 31-ig kellett volna visszaérkeznie Csengtuba, Szecsuán tartomány székhelyére. Csizmadia Péter, Mikolovits Veronika, Pechtol Balázs és Tolnay Kata egy olyan hegyet akartak megmászni, amit előttük még senki sem hódított meg.
Eltűnésükről ezután jelent meg hír a helyi sajtóban.
K.E. cikke a www.szivtars.hu oldalon és más oldalak alapján, 2009. november 15.
