Slezák István
(1930-1993)

Elnökünk volt húsz éven át, 1970. január 1-től 1989. decemberéig, a Szövetség újjáalakulásáig. Katona volt. Alezredesként ismertük meg, vezérőrnagyként búcsúztunk tőle, 66 éves korában. Ez életrajzi adat. Az meg sporttörténeti adat, hogy ez alatt lett világbajnokunk, lettek helyezetteink, rendeztünk világbajnokságot és lett a tájfutás ismert és elismert sportág. Hogy e két tény mennyire függ össze, azt az emlékező nem tudja, csak azt, hogy abban az időben voltak mindezek. Az emlékező azt sem sejti, hogy miért választotta a tájfutást és nem a sportlövészetet, és miért maradt meg két évtizeden keresztül egy nem éppen elkényeztetett, nem látványos és nem is olimpiai sportág mellett. Talán vonzotta a nehéz feladat, talán megragadta a tájfutás sajátos légköre, talán barátokra lelt? Talán 1970-ben a mátrai éjszakai bajnokságon Bagolyirtás és Fajzatpuszta között meggyőződött róla, hogy ettől a sportágtól lehet tanulni tájékozódást! Mert nem volt tájfutó, fiatalon a labdát kergette Ecseren, szülőfalujában. Nem volt tájfutó, de szakmája okán volt lehetősége ismerni a gépkocsizó lövészek, régiesen a gyalogosok tájékozódási képességét, függetlenül a rendfokozattól. És azon is akart változtatni. Az emlékező nem felejti, hogyan harcolta meg a térképkiadás akkor egyedül járható útját, melynek eredménye lett a térkép átváltozása az ausztráliai világbajnokságra, nem felejti, hogy mi tájfutók is mennyire a katonát láttuk, rossz beidegződéssel és nem a segíteni akarót. Ő is hibás volt, mert szerette barátait, de nem szerette a hízelgést, szerette a világos, egyenes beszédet, de nem kedvelte a szájjártatókat, és mindig kimondta - dörmögve - amivel nem értett egyet. Nem volt könnyű élete, mert a szókimondás nem a pálya emelkedését szolgálja. Két évtized a tájfutásban ... És a kapcsolat akkor szakadt meg, kezdett megszakadni, mikor a nyugállomány éveit kezdte morzsolni. Az inzulin mindig társa volt és segített, amikor fegyelmezett fegyelmezetlenséggel a zaklatott élettempót követte, szolgálta, parancsokat adott és kapott. Tudta, hogy a nyugalom kell, tudta, hogy a csökkenő látómező határa nincs messze, de örült sportága újabb sikereinek és készülődött az újabb világbajnokságra, a katonaira, melyet az ő korszaka még nem tett lehetővé. Várta barátait, várta azokat, akikkel együtt örült, de gyorsléptű életünk mindig adott okot a találkozások elodázásához. Most már végképp.
Május 16-én a katonai tiszteletadással búcsúztatták a Farkasréti temetőben.
Mi is tájfutók.

Skerletz Iván
Tájfutás, 1993/4-5