Kozma László
(1936-2016)

Sajnálattal közöljük, hogy türelemmel viselt betegség után, életének 81. évében, 2016. július 12-én hajnalban elhunyt Kozma László sporttársunk. Életútjáról hosszabb ismertetés olvasható a Tájoló 2009/1. számában. Nyugodjál békében!

Temetése 2016. augusztus 26-án, pénteken 11.15-kor lesz a Pesterzsébeti  temetőben.
Urnás temetés lesz, szülei mellett helyezik örök nyugalomra.

Kozma Laci bácsi emlékére

Szerintem nincs olyan tájfutó, aki ne ismerte volna Laci bácsit. Sok évtizede meghatározó jelensége sportágunknak, de nem csak nálunk volt a versenyek állandó résztvevője, hanem a túraversenyeken is, hol rendezőként, hol pedig versenyzőként. Ezért aztán rövid tájfutó múltammal nem igazán én vagyok az, aki hitelesen le tudná írni gazdag életútját, de azt hiszem, hogy most nem is ez a legfontosabb. Azt majd megírják mások, akik nálam erre sokkal hivatottabbak. Engedelmetekkel csupán arról írnék pár sort, hogy én hogy láttam őt.
Laci bácsival szőtt barátságunk miatt azonban most hirtelen megtorpantam az írással, és ha megszakadok, sem vagyok képes egy összeszedett megemlékezést írni róla, oly sok gondolat tolong egyszerre a fejemben, kitörést keresve. Ez pedig amiatt van így, mert az utolsó 15 évből legalább 10-ben kettesben jártunk a versenyekre a BAL színeiben. Már a legelején egymásra találtunk, mint két tehetségtelen, de a sportágat rajongásig szerető sportember. Keveréseink sok alkalmat adtak az egymással való viccelődésre, amelyre mindketten korlátok nélkül vevők voltunk. S ha valamelyikünk véletlenül időben futott volna be, a másik türelemmel várta, és ünnepelte bejövetelét. Szegény Laci bácsi befutóként gyakran nagyobb tapsot kapott, mint az F 21 győztese. Volt, aki tréfából, és volt, aki tiszteletből tapsolta meg, kalapot emelve kitartásáért, küzdeni tudásáért. Ettől függetlenül alapvetően a vidámság itatta át kapcsolatunkat.
Amikor megtudtam a hírt, sajnos nem ért várat- lanul, mivel pár nappal azelőtti kórházi látogatásomkor az orvosok kertelés nélkül közölték, hogy reménytelen Laci bácsi állapota. Örülök (már amennyire örülni lehet az ilyesminek), hogy talán utolsóként volt szerencsém elcsípni azt a pillanatot, amikor még kommunikálni lehetett vele. Az pedig egy kis megnyugvást jelent a lelkemnek, hogy ott jártamkor sikerült őt megnevettetnem.
Mindannyian olvashattuk a levlistánkon, hogy Laci bácsinak számos olyan vicces mondása volt, amit csak tőle lehetett hallani. Nekünk, kettőnknek is volt több ilyen. Például az egyik az volt, hogy ha én véletlenül azt a szót találtam használni, hogy „rémlik”, akkor ő közbevágott, hogy
„a rémlik, az a Belphegor feneke”. Ha pedig megköszöntem neki valamit, akkor rám kérdezett:
„Most hazudjak? Szívesen!” Ezek után óvatlanul azt találta nekem mondani látogatásom befejezésekor, hogy: „Köszönöm a látogatást!” Ekkor én visszakérdeztem, hogy:„Most hazudjak? Nem szívesen, itt nem szívesen!”- mondtam neki, szinte kiabálva! Ekkor elnevette magát az az ember, akinek napokkal azelőtt vágták le mindkét lábát, és egy szívműtét előtt állt, ami talán egy utolsó apró esélynek ígérkezett az életben maradására. Nevetett! Tele szájjal nevetett, és talán megkockáztathatom, hogy egy kis boldogság is átsuhant a rideg kórtermen, ahogy Laci bácsi visszaemlékezett a derűsen szép időkre.

Befejezve írásomat (de egy pillanatra sem befejezve emlékezésem) azért voltam bátor a letargiába eső, a fájdalomtól önmarcangoló hangvétel helyett a helyzettől idegen vidám cikket írni, mivel Lacus (ahogy én hívtam Laci bácsit) egyértelműen egy szűnni nem akaróan vidám ember volt. Olyan, akinél nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, jószívűbb, önzetlenebb talán nincs is. Bárkinek odaadta mindenét, vagy bárkinek segített, ha látta, hogy azzal másnak örömet okoz. Számára ez az örömokozás okozta a legnagyobb örömet! Én így akarom látni őt magam előtt, mosolygósan, mindörökké!