(1946-1993)
Hihetetlennek tűnt számomra a megdöbbentő kedd reggeli hír: Korik Andor a Postás
edzője, szenior versenyzője, versenybírója, a BTFSz edzőbizottságának tagja,
a zuglói szövetség aktívája 1993. január 26-án váratlanul elhunyt. Hétfőn este
a tornatermi edzést követően a kispadon ülve mindent megbeszéltünk, ami azon
a héten terveink között szerepelt, majd mint heteken át mindig, elbúcsúztunk
a másnapi találkozás reményében. Ki mert arra gondolni, hogy ez már csak remény,
egy soha be nem teljesedő remény marad.
Korik Öcsi - hiszen a hozzá hasonló korúak mind így hívták - vagy Andor bá,
ahogy a fiatalok nevezték, igazi megszállott volt. A sport, a futás, a tájfutás
megszállottja. A pálya szélén, a verseny rajtjánál vagy céljában állva nemcsak
mondta, hogy hogyan fussunk, milyen taktikát kövessünk, vagy éppen hogyan kellett
volna egy átmeneten jobban, eredményesebben, gazdaságosabban végigmenni, hanem ő maga is ezt csinálta. És nem is akárhogyan, hanem példamutatóan, korát meghazudtoló
szorgalommal, kitartással, lendülettel.
Példát mutatott fiataloknak, idősebbeknek egyaránt akaraterőből, sportszeretetből,
a tájfutás szeretetéből. Harminc éves sportpályafutása alatt versenyzőket,
bajnokokat nevelt s eközben Ö maga is a legjobbak közé küzdötte fel magát, s
korosztályában ma is a legjobbak között volt. Amit a sportban csinált, azt mindig
nagyon komolyan tette, a tájfutás nála és családjánál egy életforma volt, ami
széppé és gazdaggá tette életét. De nemcsak az övét, hanem annak a közösségnek
az életét is, ahová évtizedeken át tartozott, ahol mindig vidám és derűs hangulatot
tudott teremteni, ahol tisztelték és szerették és ahol nagyon fog hiányozni.
Emlékedet megőrizzük.
Schell Antal
Tájoló, 1993/1
Most bizonyára olvasni szeretnétek Öcsiről, az Ő életéről, sikereiről és mindenről,
ami Vele kapcsolatos. Én azonban ilyet nem tudok nyújtani, ezt biztosan megteszik
sokan mások, akik esetleg végigkísérték pályafutása során. Ezért inkább nem
Róla, hanem Neki szeretnék írni. De előtte álljon itt egy idézet, ami akár Róla
is szólhatna:
"Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itthagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük Őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló."
(Kosztolányi Dezső)
Kedves Öcsi!
Első és egyben utolsó levelem is ez Hozzád. Félek, hogy most olyan messzire
mentél, hogy ha beszélgetni szeretnék Veled a válaszaid nem jutnak vissza hozzám.
De őszintén remélem, hallasz engem.
Eddig sem rejtettem el hálámat és nagyrabecsülésemet irányodba, de most még
egyszer szeretném megköszönni, amit értem, értünk tettél. Azt hiszem, írhatom
ezt Pintyő, Csonti és még jónéhány ember nevében. Soha nem fogjuk elfelejteni
azt a rengeteg energiát, munkát, amit ránk fordítottál. Azt a szeretetet, aggódást
és törődést, amivel körülvettél minket. Tartalmasabbá tetted az életünket és
segítettél megtalálni annak értelmét. Vagyis apánk helyett apánk voltál.
Tudjuk, hogy minden sikerünkben a Te munkád, lelkesedésed és átadott akaraterőd
volt. A sportban mindig optimista voltál és minket is így állítottál oda a rajthoz.
Ha nem is mindig kimondva, de olyan célokat tűztél elénk, amelyeket mi gyakran
elérhetetlennek hittünk. Aztán kitartásoddal és biztatásoddal erőt adva nekünk
bebizonyítottad (bebizonyítottuk), hogy tényleg át lehet ugrani a magasan lévő
lécet is. És ha ez sikerült, akár edzésen, akár versenyen, soha nem maradt el
a jutalom. Néhány elismerő, dicsérő szó, egy bíztató mosoly, egy kis csoki,
sütemény vagy akármilyen apróság. Tudtad, hogy ez milyen sokat jelent egy gyereknek,
de még egy felnőttnek is. Ismerted a lelkivilágunkat, az érzéseinket, a gondolatunkat.
Észrevetted, ha problémánk volt és segítettél a megoldásukban. Vagyis csupa-csupa
jót tettél velünk és mindenki mással is.
Nagyon jól tudtál bánni az emberekkel. Mindig vidám, jókedélyű voltál és szeretted
a humort is. Idegesnek nagyon ritkán láttunk, legfeljebb csak munkahelyi gondok
miatt. Soha nem volt semmilyen káros szenvedélyed, rengeteget mozogtál. Szóval
az egészséges élet mintaképe voltál és mégis ilyen hamar elmentél közülünk.
Ezt nem lehet elfogadni, megérteni csak kibírni.
Számomra ez is borzasztóan nehéz feladat, mert Te adtál elég erőt az edzésekhez,
kitartást a hosszú alapozásokhoz és célokat a versenyekhez. Ha esélytelen voltam
az ellenfelekkel szemben Veled kellett "egál" versenyt futnom (többnyire
némi előnnyel), hogy legyen miért küzdenünk. Neked is, de főleg nekem, mert
tudtad, hogy különben nem "hajtok eléggé". És persze, amit tulajdonképpen
először kellett volna említenem: Te oltottad belém a tájfutást és annak szeretetét
egy életre. Tudtam, hogy soha nem fogom elhagyni a sportágat. De most Te hagytál
el bennünket. Szombaton Gánton még együtt csaltuk le a pálya felét, és vasárnap
is még együtt nyomtuk a hosszú futást. Aztán kedden a következő
edzésen ... Álltam a pálya szélén és bámultam. Hány ezer kört küzdöttél végig
velem a 11 év alatt és másokkal a ki tudja hány év alatt. Nem tudtam és nem
tudom elhinni, hogy ez mind a múlté. Bementem és csak néztem az öltöző ajtaját,
várva, hogy kilépsz rajta és felébresztesz minket szomorú álmunkból. Ám sajnos
ez nem történt meg és tudom, hogy nekünk folytatni kell az életet, bármilyen
borzasztó is.
Mostantól már csak az emléked él tovább velünk, amit örökre megőrzünk.
Köszönettel, hálával, tisztelettel és mély fájdalommal búcsúzunk Tőled!
Riczel Zsuzsanna
Korik Andor 1946. április 6-án született Budapesten. A sportágak közül először
a súlyemelést próbálta ki (Testvériség SE), de hamarosan a futás lett lételeme.
A Bp. Postás SE tagja lett 1967-ben, majd rövid időre katonáskodása miatt a
Honvédhez ment. 1971-1974-ig I. osztályú tájfutó. A MEDOSZ SE-nél atletizált
1976-tót, hatszor futott maratonit; a legjobb ideje 3:01 volt. 1976-tól a Postás
igen sikeres edzője, Kiss Zoltán, Pintér Zsuzsa, Demeter Éva, Riczel Zsuzsa
és felesége Korik Vera lettek sokan mások mellett magyar bajnokok, válogatottak.
1975-ben segédedzői, három év múlva edzői oklevelet szerzett, versenybíró 1979
óta. Közgazdasági technikus, szerszámkészítő, érvstatisztikus, fényképész volt,
e lap is gyakran közölte felvételeit. Üzletszervezőként érte a hirtelen halál
január 26-án. A Rákospalotai temetőben helyezték örök nyugalomra február 8-án.
Sírjánál Sőtér János búcsúztatta sportbarátai, a Bp.Postás, a Zuglói Önkormányzat
Sportirodája és a Magyar Tájékozódási Futó Szövetség nevében.
Tájfutás, 1993/1-2
