(1906-1994)
Váratlanul ért mindnyájunkat a hír. Idős volt, felesége halála óta megtört
és beteges volt, de még a legutóbbi időben is munkát kért és kapott a szövetségtől.
Mert munka nélkül nem tudott élni. Nyugdíjas évtizedei alatt a szövetség volt
második otthona. Naponta bejárt, délelőtt és délután, hogy intézze az ügyes-bajos
dolgokat. Negyven évig dolgozott közöttünk, a tájfutók között. 1954-ben, az
akkori Természetbarát Szövetség versenybizottságában kezdte. Komáromi Jenő volt
az elnök, Ő pedig az elnök mellett a versenyek adminisztrációját intézte hosszú
éveken át.
1970-ben, az önálló Budapesti Tájfutó Szövetség megalakulásakor Ő lett a főtitkár.
Hol tagja volt az elnökségnek, hol nem, de mint főtitkár, 22 évig dolgozott
a szövetségben. E hosszú idő alatt kialakított egy munkastílust maga körül,
biztosította a folyamatosságot, az összemérhetőséget, az áttekinthetőséget a
feladatokban, az elvégzendő munkákban. Olyan tempót diktált, amit a fiatalabbak
is nehezen tudtak követni. Fáradhatatlanul szervezte a budapesti tájfutó életet,
intézte a szövetség mindennapos hazai és nemzetközi dolgait. Mindent elvégzett,
ami az Ő feladata volt és mindent megcsinált, amit adott esetben másoknak kellett
volna megtenni. Talán el is kényeztette környezetét, de előtte csak egy cél
lebegett, a munkát el kell végezni. Ebben mindig példát mutatott mindenkinek.
Működési ideje alatt takarékos volt, egyesek szerint spórolós, de ennek a szövetségnek
mindig volt annyi anyagi eszköze, hogy zavartalanul tudjon működni. A budapesti
sportági szövetségek között elsőként dolgozott ki olyan szakosztályi elosztási
rendszert, amely a teljesítményeket, az előző évben elért eredményeket veszi
figyelembe. Sokat tett azért, hogy a TÁJOLÓ rendszeresen meg tudjon jelenni.
Vitte a nyomdába a kéziratot, korán reggel, szervezte a hajtogatást
és Ő maga is végezte. Rengeteget tett azért, hogy a Tájékozódási futás
kiskönyvtára sorozat létrejöhessen, biztosította, kigazdálkodta
a kiadáshoz szükséges anyagi eszközöket. Állandóan számolt és szervezett, többet
gondolt mindig a jövőre mint a múltra. Csodáltuk gyorsaságát, frissességét,
tenniakarását. Most, az utóbbi két évben kevesebbet találkoztunk vele. Meglátogattuk
a kórházban vagy munkát vittünk Neki. Teltek az évek és tudtuk, hogy egyszer
el kell búcsúznunk Tőle. Mégis oly hirtelen, oly váratlanul ért bennünket a
megmásíthatatlan hír: Hosszú Aurél 1994. április 10-én, életének 88. évében
elhunyt. Utolsó útjára május 2-án kísértük el a Rákoskeresztúri Új-köztemetőben.
Emlékét megőrizzük.
S. A.
Tájoló 1994/4
