Tájfutó, versenybíró, korábbi edző, térképkészítő.
2021. április 9-én türelemmel viselt súlyos betegség után 74 éves korában elhunyt Csongrádi Jenő, a BEAC tájfutója.
Klubtársa, Síkhegyi Ferenc emlékezik rá: „Három hét sem telt el azóta, amikor néhányunkat, szenior BEAC-osokat az éledező tavasz ígérete kicsalt a Vadaskertbe, hogy a szinte csukott szemmel ismerős sziklák és kövek között jelképes évadnyitót tartsunk. Igaz, Jenő nehezen múló hátfájásra panaszkodott, de azt azzal az unalomig csépelt mondással ütöttük el, hogy akinek semmije sem fáj ilyen korban, az már nem él.
Optimistán, szenior versenyekről, soha el nem készülő térképhelyesbítésekről szőttük az álmokat, hogy na, majd a vírushelyzet után mi lesz, mi nem lesz. A tavasz megrögzött bizakodói voltunk, telve tervekkel. Persze, ezek nem mind a tájfutás köré szerveződtek, hiszen – bár a sport hozott össze bennünket, – a kapcsolataink régen azon túlmutató barátsággá változtak át.
Jenő annak az ős-BEAC-os rendszernek révén került kapcsolatba a sporttal, hogy az ELTE-n az alsóbb évfolyamos geológus hallgatóknak a testnevelés tanmenetébe beiktatták a tájékozódási futást. Ennél testhezállóbb testmozgást terepre készülőknek nem lehet találni. A Garay Sándor, Vörös István és Bojárszky Dezső vezette szakosztály őt is a sportág örök hívévé tette. Mint sokunk, Jenő is itt talált életre társat magának a korábbi ifi menő, Bánhegyi Márta személyében.
Jenő a geológiai technikum és az egyetem elvégzése után a mátrai érckutatásban dolgozott, de a tájfutás ott is az élete részét jelentette. Mártással a Recski Bányász egyesületnél fiatalokból szakosztályt alakítottak, edzősködtek, és térképet helyesbítettek.
Az ércek kutatása töltötte ki a teljes szakmai karrierjét, és a fokozatosan növekedő szakmai elismertsége révén egyre többször kapott külföldi munkákat és szakértői meghívásokat, de ha két munka között hazajöhetett, a sportághoz, a BEAC szenior csapathoz mindig visszatért és a csapatok kihagyhatatlan tagja volt. Rendkívüli kapcsolatteremtő készsége és nyíltsága révén sok sporttárs ismerte és szerette, a szakosztályunkon belül pedig ez a tulajdonsága számos barátság forrása lett.
A tavalyi év baljós, betegségekkel terhelt felhőket sodort a családja fölé. Mikor Mártás késő ősszel elhunyt, bár Jenőn kívülről kevéssé látszott, lélekben maga is elerőtlenedett.
Búcsúzunk hát most már mindkettejüktől. Ha emlékezünk rájuk, egy mosoly mindig együtt jár vele: családjuk, barátaik, kollegiális kapcsolataik optimista és szeretetteli ápolása nyomot hagyott bennünk, így magunk is valamivel jobbá váltunk.”
(1946-2021. IV. 9.)
