ifj. Barta János:
Magyarország a XVIII. század első felében
Aligha van még egy évszázad hazai történelmünkben, amely annyira ellentmondásosan indult volna, mint a XVIII. Az utókor előtt békéjéről nevezetes, hiszen több háborús évszázad után hazánk földjét jóideig nem taposta ellenség, a kortárs azonban ebből nem sokat tapasztalhatott. A török kiűzését, a visszafoglaló háborúk súlyos megpróbáltatásait szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül követte a Rákóczi szabadságharc s a lakossághoz sem a labancok, sem a kurucok nem voltak könyörületesek. A helyreállítás eredményes munkájára ma vidéki kastélyok, városi paloták sorából, barokk jellegűvé formált városbelsőkből következtethetünk, miközben a kortársak nyugalom érzetét súlyos adóterhek, betegségek, járványok foszlatták semmivé. A hódoltsági területen az iszlám jó másfél évszázadig kiszorította a keresztényeket az államhatalomból, de a protestánsok számára a Habsburg hatalom is csak szűk kaput nyitott a politikai életbe való visszatalálásra. A század elején még élt a tekintélyuralmi rendszerhez ragaszkodó, politikájával társadalmi-vallási konfliktusokat kiprovokáló I. Lipót, s semmi jel nem utalt arra, hogy néhány évtized mulva leányunokája, Mária Terézia, majd a dédunoka, II. József kevésbé erőszakos, de legalább annyira eredményes eszközökkel próbálják a birodalom megerősítésére irányuló szándékaikat valóra váltani.
Az elpusztult ország megismerésének igénye, a helyreállítás munkájának műszaki-tudományos kihívása kellett ahhoz, hogy semlegesítse a nehezen magára találó gazdaság fékező erejét és az udvar abszolutisztikus törekvéseinek bénító hatását. Az udvari politika ekkori közömbösségével, sőt, az esetenként általa támasztott akadályokkal szemben hazánkban ki tudott alakulni egy eredményes tudósgeneráció. Lelkesedésüket és eredményességüket mégsem egyszerű megmagyarázni, hiszen többnyire meglehetősen kedvezőtlen körülmények között dolgoztak. Munkásságuk megértéséhez szükséges, hogy alaposabban megismerjük a XVIII. század kezdetének fő problémáival.
Az évszázad ellentmondásainak sorát azzal a két békekötéssel kezdhetjük, amelyek a magyarság sorsát a továbbiakban meghatározták. Háborúkban és békekötésekben annyira bővelkedő koraújkori történetünkben bizonyára az egyik legszerényebb körülmények között megkötött békét írták alá 1711. április 30-án Szatmáron. Az Alföld keleti peremén elhelyezkedő kisváros a kurucok folytonos visszavonulásai miatt lehetett a Rákóczi párti konföderációs gyűlés színtere s a váratlanul rá háruló feladatnak nem tudott igazán méltó helyszínt biztosítani. (A császáriak képviselői nem is Szatmáron, hanem a közeli Nagykárolyban szálltak meg.) De maga a békekötés is meglehetősen ingatag alapokon állt. Ellenezte tervét a fejedelem, Rákóczi, aki híveit további ellenállásra, esetleg orosz vagy lengyel földre való menekülésre biztatta. Nem állhatott mögé az az uralkodó sem, aki Pálffy János tábornoknak (horvát bánként az ország egyik főméltósága) a tárgyalásokra szóló meghatalmazást adta, hiszen jó két héttel korábban elhunyt. Utóda, III. (császárként VI.) Károly, a távoli Spanyolországban harcolt. Távollétében a bécsi udvarban komoly viták folytak arról, hogy mennyi engedményt lehet tenni a felkelőknek. Nem sok jót sejttetett az sem, hogy Rákóczi seregének feloszlatása után a béke legfőbb garanciájául mindössze azok a fegyverek szolgálhattak, amelyeket a május 1-én a majtényi síkon esküt tevő kuruc vitézek magukkal vittek otthonaikba. A szatmári béke megkötői nem voltak ott bő évtizeddel korábban Karlócán, hogy összehasonlítást tehessenek az akkori békekötéssel. Azt a békeokmányt 1699-ben sokkal fényesebb külsőségek között készítették. Nem hiányzott mögüle a nemzetközi segítség, de az európai garancia sem. A császári és a szultáni megbízottak mellett a lezárult háború többi résztvevőjének, Oroszországnak, Lengyelországnak és Velencének a követei is aláírták, a tárgyalásokon felmerült ellentéteiket Anglia és Hollandia diplomatái simítgatták el, létrejöttét pompás külsőségekkel hozták a világ tudomására.
Az annyira eltérő körülmények között létrejött két béke együttesen határozta meg a XVIII. századi Magyarország sorsát. A korábbi, a karlócai (amelynek évfordulója felett tavaly szinte észrevétlenül siklottunk át) a másfél évszázados török berendezkedésnek s az ország három részre szakadásának vetett véget. Az utóbbi, a szatmári, a megelőző évszázad Habsburg ellenes rendi-függetlenségi küzdelmeit zárta le az udvarral kötött kompromisszummal. Hasonlóságot teremthet közöttük, hogy eredményeiket a kortársak meglehetős gyanakvással fogadták. Az egész országra kiterjeszkedő Habsburg uralom visszásságai váltották ki a Rákóczi szabadságharcot, míg a szatmári béke elutasítása állt a fejedelem emigrációba vonulása mögött. Értékelésük ellentmondásait az utókor, benne a történettudomány sem tudta igazán feloldani. Történetírásunk állásfoglalása különben az egész XVIII. századról meglehetősen polarizált. Olyan szélsőséges vélemények is születtek, amelyeket csakis aktuálpolitikai tényezőkkel tudunk magyarázni. A Habsburg politika hibáinak általánosítása igazolhatta például "400 éves küzdelmünket a független Magyarországért". Hazánk balsorsának összevetése más országok sikereivel még olyan kiváló történészekben is keserűséget ébresztett, mint Szűcs Jenő. Igaz, ő közismert pesszimista mondatában, miszerint "Európa szerencsésebb régióinak módjukban áll, hogy az újkor kezdetét afféle sikerdátumokkal jelöljék, mint 1492 - Amerika felfedezése. Kevésbé szerencsés régiók katasztrófa dátumokkal kezdik, mint 1526 - Mohács és a Habsburgok", két évszázaddal korábbi állapotra keresett magyarázatot. Azzal azonban, hogy bírálatában a Habsburg uralmat is megnevezte, maga is kiterjesztette az elmarasztalásban részesített időszak határait. De a XVIII. századnak akadtak és akadnak védelmezői is, akik a régebbi korokban elsősorban szubjektív tényezőkkel, tehetséges uralkodók (Mária Terézia és II. József) eredményes politikájával, újabban a gazdaság és a kultúra fellendülésével érveltek és érvelnek.
Az ellentmondó véleményekre az a meghasonlott állapot szolgáltathat magyarázatot, amelybe Magyarország a török kiűzése után került. Mind a kortársak, mind a késői kutatók figyelmét elsősorban az a pusztulás vonta magára, amelyet a volt hódoltsági területen tapasztalhattak. Tudjuk, hogy a sokat idézett Lady Mary Montagu, a konstantinápolyi angol követ felesége a túlélők egyrészét szinte ősállapotban vélte megtalálni. "Ruházatuk igen kezdetleges, csupa birkabőrből készül, még a sapka és a csizma is" - írta róluk, mintha csak az általa bizonyára jól ismert Robinson Crusoe-ról szóló regény valamelyik hajótörött szereplőjével találkozott volna. A korabeli panaszokat a történeti feldolgozások egyre alaposabb számításokkal tudják alátámasztani. Az a felfogás, hogy Magyarország lakossága 200 év alatt (Mátyás királytól a XVII. század végéig) csökkent (4,5 millió főről 2,5 millióra), vagy stagnált volna (4,5 millión), mára megdőlt. Az újabb kutatások szerint a XVIII. század eleji 4-4,5 milliós lakosságszám meghaladta az Acsády Ignác által száz évvel ezelőtt feltételezett 2,5 millió főt, míg a Mátyás korabeli lakosságszámról is bebizonyosodott, hogy nem 4,5 milliót, hanem legfeljebb 3-3,5 milliót tett ki. A népesség növekedés lelassulása (200 év alatt 1 millió fő, azaz 30-33 %-os gyarapodás), a népesség elhelyezkedésének aránytalanságai mégis a pusztulást igazolják. Wellmann Imre megállapította, hogy az 1715-20-i összeírások szerint az ország több mint 40 %-át kitevő volt hódoltsági területen az adófizető háztartásoknak mindössze 22 %-a volt található. Hasonló egyenetlenségeket mutatnak a népsűrűség adatai. Míg a korábbi királyi Magyarországon a XVIII. század elején a népsűrűség 18,4 fő/km2, Erdélyben pedig 18,6 fő/km2 volt, addig a török sújtotta területeken csupán 8,4 fő jutott egy km2-re. Még szélsőségesebb képet mutatnak a helyi adatok. Sopron megye népsűrűsége (40,6 fő/km2) a századelőn meghaladta az angliai országos átlagot (36 fő/km2), Békés megyééhez (3,1 fő/km2) hasonlót ezzel szemben legfeljebb Európa magasabb hegyvidékein találunk.
A bírálók érveit erősíthetik a XVIII. század politikai-közigazgatási és gazdasági-társadalmi fejleményei. Csalódást okozhat, hogy az országegyesítés nem vezetett a középkori Magyarország nagyhatalmi szerepének megújulásához, hanem hazánkat periférikus helyzetbe taszította egy európai birodalomban, alárendelve az idegen központú abszolutizmus célkitűzéseinek. Hiába szentesítette a karlócai békekötés a török kiűzését, amikor a kormányzat megakadályozta az ország közigazgatási egyesítését. Erdélyt, a Temesközt valamint a határőrvidékeket nem rendelték a magyar kormányszékek alá. A korszak negatívuma, hogy a koraújkor nagy európai fellendülésének jelei (a gazdálkodásban a tőkés termelés alapvetése, a társadalomban a polgárság megerősödése, a politikában az abszolutizmus ösztönző vonulata) csak kevéssé mutatkoztak hazánkban. A lakosság fő megélhetési forrását jelentő mezőgazdaságban a volt hódoltsági területeken az állattenyésztés került az első helyre, mégpedig annak is szélsőségesen külterjes formájában. A télen-nyáron a hatalmas pusztalegelőkön tartott szarvasmarhát azután lábon hajtották a bel- vagy külföldi piacokra. A földművelés csak a Dunántúl nyugati peremén, a Felvidéken valamint Erdély nagy medencéiben tudott uralkodó pozícióba jutni. A földek többségét itt is hagyományos módon művelték, a termőképesség visszanyerését a pihentetés (ugar) biztosította. Hasonlóképpen felemásan alakult a városok és az ipar állapota. A szabad királyi városokban élőknek 38 %-a került iparosként az összeírásokba, míg az ország iparosainak egyharmada (33 %-a) nem ebben a várostípusban működött. A kézműves-iparosok többnyire továbbra is céhes keretek között dolgoztak. Igazi iparos jellegű településnek hazánkban legfeljebb a felvidéki bányavárosok számítottak. A mezővárosok legfőbb jövedelemforrása az állattenyésztés maradt, kézműveseik is elsősorban ennek termékeit igyekeznek feldolgozni.
A társadalmat a hagyományos, feudális tagolódás jellemezte. Élén továbbra is a nemesség állt. Nemesi kiváltsággal rendelkezett az ország lakosságának közel 5 %-a, ennél magasabb arány Európában csak Lengyelországban mutatkozott. A hazai nemesség azonban meglehetősen differenciált volt, több mint felének saját termelőmunkájával kellett megkeresnie kenyerét. A társadalom legnépesebb osztálya maradt a jobbágyság. A török kor, az állandó háborúskodások súlyos terheket raktak rá, a felszabadító háborúk idején azonban tekintélyes hányaduk szerzett költözési jogot.
A hagyományos gazdálkodás, a feudális jellegű (újabb nyugati munkákban inkább rendi-hierarchikusnak nevezett) társadalmi rend azonban a XVIII. század elején nem számított kirívó különlegességnek Európában. A hódoltsági területen való új feltűnésükből, a többi országrészben való megerősödésükből inkább azt a következtetést kell levonnunk, hogy az ország sorsa kedvező - európai - irányba fordult. A történeti multtal rendelkező államigazgatás helyreállása, a társadalomnak a sokat bírált, Európa szerte mégis szilárdan továbbélő feudális elvek alapján történt újjászerveződése, a kelet-közép-európai régiónak megfelelően életre kelő gazdaság mindenképpen az európai normák érvényesülését jelentették. A volt hódoltsági terület új gazdái (a Habsburg uralkodók) nem kívánták elfogadni e területnek a török korban meghonosodott, Európától idegen sajátosságait. Nem hagyták, hogy ez a vidék balkanizálódjon s esetleg magával rántsa az ország többi részét. E politika jelentőségét akkor mérhetjük fel, ha tudjuk, hogy az Európába való visszatérés lehetősége, a társadalom és gazdaság rekonstrukciója nem minden török uralom alá került népnek adatott meg.
Az I. Lipót féle kormányzat persze nem humánus szándékkal közelített Magyarországhoz. A felszabadító háborúk idején majd azt követően Magyarországon nem az alkotmányos rend helyreállítására, hanem a hagyományos jogok megnyírbálására készültek. A feudális társadalmi szerkezetet azonban a császári politika sem tudta lebontani s nem számolhatta fel a hozzátartozó intézményeket sem. Ezek léte pedig nem engedhette meg valamiféle despotikus uralom kiépítését. Közismert, hogy a török kiűzését követő első berendezkedési tervek szerint az udvar a visszafoglalt területeken nem kívánta visszaállítani a magyar kormányszékek igazgatását. Azok - hadi jogon szerzett császári tulajdonná nyilvánítva - előbb katonai majd kamarai irányítás alá kerültek. A török uralom idején elmenekült, a királyi Magyarországon azonban tovább működő megyeszervezeteknek hamarosan mégis sikerült visszanyerniök létjogosultságukat és befolyásukat. (Csak példaként: a megosztottság utolsó évtizedeiben például Füleken három behódolt vármegye - Pest-Pilis-Solt, Nógrád és az összevont Heves-Külső Szolnok - tisztikara és adminisztrációja működött, amelyek a török kiűzése után igyekeztek visszaköltözni megyéjükbe.) Az 1702-ben a marosi, tiszai és dunai ezredekkel megnövelt határőr vidékek, valamint az 1718-ban visszafoglalt Temesköz kivételével az országban gyakorlatilag mindenütt helyreállhatott a polgári igazgatás. Az európai abszolutizmust pedig részben éppen a megyékhez hasonló autonómiával rendelkező, a központi hatalmat korlátozó igazgatási szervek fennmaradása választja el a keleti (ázsiai) típusú despotizmusoktól. Hiába próbálta a neves francia történész, Roland Mousnier az abszolutizmus hatalmának meghatározásakor a "korlátlan" jelzőt a "kontrollálatlan" meghatározással felváltani (a kifejezés nálunk Szűcs Jenő nyomán terjedt el), amikor a valóságban a középfokú igazgatásnak a nemesség irányítása alatt álló szervezetei (mint nálunk a megyék) folytonos garanciaként működhettek a hatalommal szemben.
Hasonló kontrollszerepet töltött be az egyház valamint - természetesen szerényebb mértékben - a városi hálózat is. Az iszlám államban a muzulmán egyház teljesen alávetett helyzetben volt. A mindenkori államhatalomnak alárendelt, autokefál, tehát országonként különálló egyházak működtek az ortodox országokban is. Velük szemben a katolicizmus az állammal szemben is kész volt védelmezni érdekeit. Hazai hatékonyságát növelték a visszafoglaló háborúk során kapott hatalmas birtokok. A század folyamán a magyarországi katolikus egyház főpapi állásait egyre inkább a hazai arisztokrata családok sajátították ki, tagjaik nem egyszer helyezkedtek szembe az állammal. Törvények szentesítették a szabad királyi városok jogait is, bár ezeket esetenként éppen a nemesség próbálta meg korlátozni.
A Habsburg udvar eredeti szándékaival ellentétesen állhatott helyre a régi társadalmi szerkezet is. Az 1688-ban felállított Neoacquistica Commissio tevékenysége a hazai nemesség birtok-visszaszerzésének lehetőségét akarta mérsékelni, amit ideig-óráig el is ért. A nagybirtokokhoz (néha megyényi területhez) juttatott idegenek mögött a kisbirtokosoknak háttérbe kellett volna szorulniok, hogy - Csehországhoz hasonlóan - elveszítsék befolyásukat a politikára s megszűnjenek az abszolutizmus ellenzéke lenni. A megadományozott idegenek közül azonban viszonylag kevesen akarták megtartani magyarországi uradalmaikat. Harruckern báró Békés megyei letelepedése szinte kivételnek számít. A Rákóczi birtokok egy részét öröklő Trautsohn herceg sohasem látta regéci uradalmát, de nem adta el, mert évente sok hordó bort kapott onnan bécsi mulatságaihoz. Mások azonban lassacskán megszabadultak a hazai birtokoktól, amelyek így magyar birtokosok kezére kerültek. Társadalmi nézeteiket tekintve pedig nem volt különbség a Rákóczi pártján álló Károlyi Sándor és a Habsburgokat képviselő Pálffy János között. Egyik félnek sem jutott eszébe feladni a nemesi kiváltságokat, lemondani a politikában és a gazdaságban gyakorolt vezető szerepről, mint ahogyan nem jutott eszébe ez az osztrák, a francia vagy a németországi nemességnek sem. A birtokaprózódás pedig újratermelte azt a nagyszámú, rendi kiváltságaiért harcolni kész köznemességet, amely a későbbiekben az abszolutisztikus kísérletek fő ellenzője lett. - Az európai minták érvényesültek az újjászerveződő gazdaságban is, mégha ezen a téren maradibbnak is tűntek, mint a politikában vagy a társadalomban. De sem a mezőgazdaságban, sem az iparban nem tapasztalhatunk végzetes lemaradást. A modern vetésforgók vagy a manufaktúrák a XVIII. század első felében a nyugat-európai mezőgazdaságban és iparban is viszonylag szerény hányadot foglaltak el.
A hazai művelődés XVIII. századi jellege nem maradhatott független az európai mércéjű politizálástól valamint a társadalmi és gazdasági szerkezetnek ugyancsak a nyugatihoz hasonló felépítésétől. Kultúránk európaisága elé a korábbi évszázadokban komoly akadályok tornyosultak. A folytonos háborúskodás sok művészet múzsáját hallgatta el. (Sajátos módon a szépirodalom kivételnek számított, hiszen a XVIII. század költészete vagy emlékirat-irodalma nem tudta felülmúlni a XVII. századét.) Gátlólag hathatott a lakosság vallási megosztottsága, az egyes egyházak eltérő művelődési vagy művészeti igényei és lehetőségei. A királyi Magyarországon 1635-ben létrejött egyetem csak a katolikusok tanulási igényeit tudta kielégíteni. A protestáns fiatalok továbbra is holland vagy német egyetemekre kényszerültek, ha magasabb műveltséget kívántak szerezni. A tudományok középpontjában a XVII. században még mindig a teológia és a vallási viták álltak. A költészet kiemelkedő darabjai mellett a Habsburg országrészben alig született emlékirat, a kor történetét hitelesen megörökítő történeti munka. A barokk térhódítását néhány templom vagy vár tanusította. Az állandó háborús veszély, aminek hatását a katolikus egyház elszegényedése még csak fokozta, a képzőművészetek virágzását már nem segíthette. Erdélyben ugyanakkor (tehát a XVII. században) a barokk az ellenreformációtól való félelem miatt nem tudott gyökeret verni. Az Emlékiratairól nevezetes Bethlen Miklós még 1668-ban is reneszánsz stílusban tervezte meg bethlenszentmiklósi kastélyát. Virágzott az emlékiratírás, többen is igyekeztek feltárni a tartomány multját, megörökíteni jelenét. A harmadik országrészben, a hódoltságban hiába viseltetett a török szinte teljes közömbösséggel a kereszténység vallási kérdéseit illetően, a vidék anyagi és szellemi romlása szinte semmiféle európai jellegű kultúra kibontakozását nem tette lehetővé. A megszállók által sűrűn épített mecseteknek és fürdőknek kevés közük volt a helyi lakossághoz s nem tudtak beépülni a vidék művészetébe sem.
Az ország egyesítése nemcsak a regionális különbségeket egyenlítette ki, hanem korlátok közé szorította a protestáns művelődést is. Nemcsak az önmagukat túlélt reneszánsz kastélyok vagy az idegen uralmat hirdető mecsetek és minaretek ideje járt le, hanem a katolicizmusnak ellenszegülő hitterjesztés ideje is. Az 1731-i Carolina Resolutio értelmében a protestánsok csak a rendeletben meghatározott (ún. artikuláris) helyeken tarthattak lelkészt, csak itt építhettek templomot, a protestáns vallású tisztviselőknek, bíráknak olyan esküt kellett tenniök (dekretális eskü), amely nem fért össze vallásukkal. A lelkészségek hiánya pedig korlátozta az iskolák alapítását és fenntartását, a tanítók alkalmazását. A megkülönböztetések azonban végül mégsem tudták felszámolni sem a protestáns egyházak működését, sem kulturális tevékenységüket. (Az udvar időnként politikailag is engedményekre kényszerült. Tudjuk, hogy a dekretális eskü következetes érvényesítésével egy sor protestáns lakosságú városban nem sikerült volna kiállítani a városi vezetőséget.) A kormányzat rekatolizációs politikája ugyanakkor véget vetett az amúgyis kilátástalan teológiai vitáknak s nagyobb teret engedett a világi tudományok művelésének. A művészetek területén pedig mind az evangélikusok, mind a reformátusok igyekeztek elfogadni a társadalom (benne híveik) által megkedvelt barokk stílus díszítő elemeit. A különböző vallások műveltségének egymáshoz való közelítését semmiképpen sem szabad a hazai kultúrális élet elszürkülésének jeleként értékelnünk. Sőt, a XVIII. századot a hazai műveltség történetében inkább fordulópontnak kell tekintenünk. A nyugati egyetemeket látogató diákok új tudományok ismereteit hozták magukkal, s a hazai tudományos közeg képes volt befogadni őket, sőt művelésüket ösztönözte. Megnőtt a történelem iránti érdeklődés, az egyháztörténetből fokozatosan nőttek ki az országos történet legkorábbi darabjai. Bél Mátyás Notitiájában (Notitia Hungariae novae historico-geographica) a történelmi ismereteket földrajzi, néprajzi, gazdasági vonatkozású adatokkal egészítette ki. Több egyházi levéltár nyílt meg a kutatók előtt, hozzáfogtak a közérdeklődésre számító legfontosabb források publikálásához (az 1730-as években István intelmeit adták ki nyomtatásban, 1746-ban a honfoglalást megörökítő, nem sokkal korábban felfedezett Gesta Ungarorumot, a XII. századi névtelen szerző, Anonymus munkáját). A tudományok differenciálódása persze még igen kezdeti stádiumig jutott. Az ugyancsak egyházi talajról felnövő irodalomtörténet első darabjai egyben tudománytörténetek, életrajzi lexikonok és bibliográfiák voltak. Az orvostudomány egybefolyt a botanika, a meteorológia és részben a kémia művelésével. A fizikába beletartozott a természet három világának, az ásványtannak, a növénytannak és az állattannak a művelése is. Hazai tudományos társaság még nem alakult, de a katolikus és protestáns felsőiskolák (a nagyszombati egyetem, a katolikus akadémiák, a protestáns kollégiumok) tanárai közül többen lettek tagjai a legnevesebb külföldi tudós egyesületeknek.
A tudományok iránti igények növekedését mutatja a könyvtárak gyors gyarapodása. A nagyszombati egyetem könyvanyaga a XVIII. század elején mintegy tízezer kötetre, a kassai akadémiai szintű jezsuita iskoláé 4000, a debreceni református kollégiumé valamivel több mint 1800 kötetre rúgott. Több száz kötet gyűlhetett össze egy-egy magánszemély könyvespolcain is. Bod Péternek közel 900, Bethlen Katának több mint 300 könyve volt. A protestáns iskolák elsősorban annak a jelentős mennyiségű könyvanyagnak köszönhették könyvtáraik gyarapodását, amit külföldi egyetemekről hazatért korábbi diákjaik hoztak magukkal s ajándékoztak volt kollégiumuknak. 1690-1795 között 430 magyar protestáns fiatal fordult meg Hollandia egyetemein. De magasabb műveltséget a katolikusok is elsősorban a határokon túl igyekeztek szerezni. A XVIII. században Bécs egyetemére 1550, Grazba 1455 magyar diák jutott el.
A régebbi korszakokban persze mindig kérdéses, hogy mennyire tudtak lehatolni a műveltség ismeretelemei a társadalom alsó rétegeibe. Kétségtelen, hogy a korban megnőtt a falusi kisiskolák száma, és ha szinvonalukról lehet is vitatkozni, fennállásuk eleve az ismeretterjesztés szándékát tanusítja. A XVIII. század első felének viszonyai hazánkban a műveltség valós terjedésére mégis kevéssé tűntek alkalmasnak. Arra nézve, hogy milyen arányban tudott írni-olvasni a lakosság csak a század végéről rendelkezünk néhány - Benda Kálmán és Tóth István György által kikövetkeztetett - adattal. Ez az arány az 1760-70-es években a Dunántúlon a helyi előljárók esetében is alig emelkedett 10 % fölé. 1767-re vonatkoznak Tessedik Sámuelnek a szarvasi lakosságra nem feltétlenül hízelgő sorai is: "Kerestem a költők által oly elragadó színekkel festett falusi élet egyszerűségét és találtam együgyűséget, ostobaságot, bizalmatlanságot még a leghasznosabb javaslatok iránt is." Amikor pedig Tessedik iskolájában gyakorlati ismeretekre akarta tanítani a falusi gyerekeket, a szülők a latin nyelv oktatását kérték tőle számon: "Bizonyára azt akarná a tiszteletes úr, hogy fiainkból szamarak nevelkedjenek, mivel azt a deák szót annyira kíméli tőlük." A parasztság műveletlenségét mentegeti 1730 körül Bél Mátyás nagy művének Csongrád megyéről szóló részében. Okát a szegénységben, a tanuláshoz szükséges anyagiak hiányában látja. "A betűvetést és a többi tudományt nem lusta vagy lomha jellemük miatt, hanem a szegénység miatt kénytelenek elhanyagolni." De tudjuk, hogy nem ösztönözte az alsóbb néposztályok művelődését a nemesség sem, hiszen a vélt vagy valóságos tudást kiváltságai egyik elemének tekintette. Bizonyára az úri társaságban fellelhető véleményt adott az egyik szeszélyes hölgyszereplő szájába Bessenyei György néhány évtizeddel később, A filozófus c. színdarabjában, amikor az illető hölgy a következő érveléssel utasítja rendre cselédlányát: "Nem illik néked eszednek lenni, mert szolgáló vagy. Mit csinálnál te ésszel, ami nékünk is annyi bajunkra van."
A magas műveltség a XVIII. században tehát még nem tudott elegendő húzóerőt kifejteni a társadalom általános műveltségi szintjének felemelésére. Ez azonban megintcsak nem magyarországi sajátosság. Európának alig van országa, ahol a lakosok jelentősebb része tudna írni vagy legalább olvasni. Szomszédaink között is legfeljebb nyugat felé találunk olyanokat, akik e téren előttünk járnak. Tőlünk délre és keletre ebben is az iszlám és az ortodoxia visszahúzó ereje érvényesült.
Hazánk kedvezőtlen előjelekkel kezdte koraújkori történetét. Mohács és az ország három részre hullása a Kárpát medence jelentős részét kiszakította Európából, a maradék országrészek sorsát is erősen befolyásolta az oszmánok elleni küzdelem. A XVIII. század is indulhatott volna kedvezőbb előjelekkel: függetlenséggel, olyan tehetséges uralkodókkal, politikusokkal valamint tudósokkal, akik az országot visszaemelhették volna Európa élvonalába. Sőt, kívánhattunk volna magunknak különösen fényes jövőt, hódításokkal, gyors iparosodással, kiművelt emberfőkkel. A körülmények azonban nem tették ezt lehetővé. Ellentmondásaik a békés építőmunkát is rendre megnehezítették. Mégsem szabad elfeledkeznünk arról, hogy sorsunk alakulhatott volna még kedvezőtlenebbül. A továbbra is két nagyhatalom közé szorult Magyarország külső segítség nélkül még mindig nem tudta volna megvédeni magát. A császári seregek vereségei az 1737-39-i török háborúban igazolták, hogy a török birodalom még olyan európai nagyhatalommal is szembe tudott szállni, mint a Habsburg Monarchia. Ilyen körülmények között szerencsésnek tarthatjuk magunkat, hogy a karlócai béke által megteremtett egységgel valamint a szatmári béke kompromisszuma által megnyitott mozgástérrel kereshettük visszautunkat Európa szerencsésebb régiói felé.