7. Az új mélységvonalas fenékdomborzat-ábrázolás (gyakorlati kivitelezés)

 

 

Ebben a fejezetben a mintaterület feldolgozásával kapcsolatos kérdések tárgyalására kerül sor. Beszélünk majd röviden a szóbajöhető alapanyagokról, az ábrázolt mélységvonalértékek kiválasztási szempontjairól. Szót ejtünk a. szerkesztés és a tisztázati feldolgozás menetéről. Összehasonlítjuk az elkészült mintaterületet a korábbi ábrázolással és érintjük — igaz csak vázlatosan — a névrajzzal kapcsolatos kérdéseket is. A fejezet vége a további felhasználás lehetőségeit taglalalja, a magyar kartográfia, és ezen belül a Kartográfiai Vállalat adottságait figyelembe véve.

 

 

 

7.1. Az alapanyagokról

(Atlaszok, kézitérképek, térképsorozatok)

 

Furcsa ellentmondás a mai atlaszok tartalmát vizsgálva, hogy míg a legtöbb tág teret szentel a földtudományok modern ismeretei összefoglalásának — így bemutatásra kerülnek bermük az izosztázia, a kontinensvándorlás, a konvekciós áramlások az óceánfenék szétsodródása, a lemeztektonika jelenségei, a komolyabbakban helyet kapnak a gravitációs és mágneses mérések a szeizmológia által a Föld szerkezetére, illetve szűkebben a kéreg éa a földköpeny, a litoszféra és az asztenoszféra kapcsolatának bemutatására szánt oldalak, valamint ábrázolásra kerülnek a szeizmikus és mélyfúrási kutatásokból a tengerfenékre nyerhető információk (pl. üledéksorok, üledékvastagság, a tengerfenék vertikális szerkezete, stb, ), sőt speciálisan [31] a fenék morfológiai tárgyalása (nagy- és kisformák) is addig a térképeken a mélységvonalak a nagyszerkezetet az esetek igen nag;y százalékában nem tükrözik jól, legfeljebb a kisformák kifejezése jobb a régi atlaszokéinál. (Az atlaszokról a 3.2. fejezetben már esett szó.)

                  Több új atlasz vizsgálata  [8c], [31], [99], [102] is arra az eredményre vezetett, hogy bizonyos részletek kidolgozásánál figyelembe lehet, és kell is venni tartalmukat, általános alapanyagként azonban nem használhatók. A legtöbb probléma a hátságok ábárzolásánál jelentkezik. Maradtak tehát a térképek, térképsorozatok, amelyekről a 3.2. fegezetben már szintén beszéltünk. Az ott tárgyaltaknak megfelelően jutottunk el végül a GEBCO-hoz, annak felhasználásához. Tettük ezt annak ellenére, hogy bizonyos területeken a GEBCO rnéretaránya tízszerese a gömbének (vö.: 5.fejezettel), s annak ellenére, hogy e térképsorozatról sem állítható a feldolgozás és a részletesség egységessége. Mi az oka ennek?

                  A tengerfenék felmértségi foka a különböző területeken más és más. Mivel a GEBCO nem általános földrajzi térkép —inkább szaktérképnek tekinthető —, a szerkesztők (úgy tűnik) nem is törekednek az egységességre. Egy-egy kisebb, részletesebben felmért terület mélységvonalrajza aprólékosságával szembetűnően elüt az átlagos felmértségű területektől. Emellett igen jelentős különbségeket okoz a szerkesztők óceánfenékről alkotott különböző elképzelésének tükröződése a kész szelvényeken. Ez utóbbi a mélységadatokon kívüli egyéb információk (vö.: 5. fejezettel) elfogadásában és alkalmazásában is hangsúlyt kap. Egyszóval ahány szelvény, annyiféle (ha szigorúan ítélünk), s ebben a fentieken túl nagy szerepet játszik az egyes kiadások hosszú átfutási idegeje is. Az utolsó, az 5. kiadás első szelvénye 1975-ben az utolsó szelvénye pedig 1982-ben jelent meg. A kettő között 7 (!) év telt el... Az előbb tárgyalt különbségeket kól szemlélteti két — az Egyenlítőnél 7o-os átfedő sávot tartalrnazó — szelvény (5.08 és 5.12)39 egy-egy részlete (57. ábra).

                  A GEBCO-szelvények információgazdagságáva1 azonban egyetlen könnyen hozzáférhető térképsorozat sem vetekszik. Így hiányosságai ellenére is állíthatjuk, hogy megfelelő alapanyagnak tekinthető, s talán sikerült ezt bizonyítanunk is a mintaterület feldolgozásával.

                  Térképeink — különösen az általunk tárgyalt méretaránytartományban —, igen sok szubjektív elemet tartalmaznak. Adódik ez a generalizálás szubjektivitásából — ezért nehéz térképsorozatot, atlaszt szerkeszteni, hiszen a térképműveket nem egy ember tervezi, s ha még úgy is lenne se védhetnénk ki az eredeti koncepció bizonyos fokú megváltozását az időben is hosszú munka elvégzése során. Mennyivel inkább így van ez több szerkesztő párhuzamos munkája alkalmával...

                  Mégis, ha megvizsgáljuk a 61. ábrát, azonnal láthatjuk, hogy a GEBCO által hordozott — jobb vagy gyengébb — információknak csak kis töredéke kerülhet ábrázolásra az általunk készített kisméretarányú gömb (vagy térkép) szelvényein. Ha összevetjük ezt a tapasztalatot az 57. ábra anyagával, rögtön adódik az a következtetés, hogy akár a fölső — több mérésen alapuló, de nem hangsúlyozottan lemeztektonikai szemlélettel szerkesztett —, akár az alsó — lényegesen kevesebb konkrét mélységmérési adatot felhasználó, de erősen a lemeztektonika „hatása alatt álló” szerkesztő által tervezett — ábra mélységvonalrajzát használjuk alapul, az eredmény csak a próbanyomaton is megjelenő [63. a), b) ábra] óceánfenék-domborzatrajza lehet a generalizálás után, hiszen a leglényegesebb szerkezeti elemek a középárok, a törésövek, amelyek a mi méretarányunkban egyáltalán ábrázolásra kerülhetnek és kell is, hogy kerüljenek, az 57. ábra mindkét GEBCO-szelvényt bemutató részéből levezethetők.

 

 

7.2. A méretarány és a vetületi rendszer

 

Már a kísérleti feldolgozás során célszerűnek látszott olyan méretarány és vetületi rendszer kiválasztása, amely a későbbi felhasználás minél szélesebb körét biztosítja.

                  Így esett választásunk a 40 cm átmérőjű 1:32 000 000 méretarányú természeti földrajzi gömbre. Ebből a további összes — vállalatunknál készített — gömbre megszerkeszthető a mélységvonalrendszer, a megfelelő kicsinyítés után egyszerű generalizálással s levezethető az a forgalmazott kézitérképekre is. A gömbön ábrázolt mélységvonalakból levezethetők az iskolai (és egyéb) falitérképek izobátjai azok nagyobb méretaránya ellenére is, hiszen jelkulcsuk durvább.

                  A gömbön való feldolgozás mellett szólt az, hogy a gömb a leginkább „valósághű” megjelenítése bolygónknak, illetve a Földdel kapcsolatos jelenségeknek. Így a Föld nagyszerkezeti arculatát alakító lemeztektonikai folyamatok eredményeképpen születő óceánközépi hátságrendszer, az azt feldaraboló harántirányú törésrendszer, a mélytengeri árkok stb. egyszerűen „kívánják” a gömbön történő bemutatást, hiszen szemléletesebben ábrázolhatók, mint bármely más vetületi rendszerben. A fenti folyamatok eredményezik az óceán- és tengerfenék oly változatos topográfiájának kialakulását, s a jelenségek a gömbön történő ábrázolással könnyebben válnak érthetővé.

                  S utoljára, de nem utolsó sorban a gömbön — gyakorlatilag a vetületi torzulásoktól mentesen ábrázolható és „tárolható” az az izovonalrendszer (izohipszák és izobátok), amelyet a későbbi kiadványaink alapanyagának szánunk és remélünk.

 

 

7.3. A mélységvonalértékek kiválasztása

 

Bár elméletileg minden szerző elismeri és hangsúlyozza is a szintvonalak helyes megválasztásának jelentőségét, a gyakorlatban kisméretarányú térképeken a szintvonalak sok esetben ábrázolásra sem kerülnek. Ezzel a gyakorlattal egy igen fontos lehetőségtől fosztják meg a térképészek magukat: attól, hogy segédszintvonalak alkalmazásával lényeges morfológiai-szerkezeti formákat ábrázolhassanak. Hasonló a helyzet a mélységvonalaknál is. Pedig a megfelelő sűrűségű izovonalrendszert egszerű magassági- és mélységiréteg-színezéssel — ennek számbeli korlátai miatt — nem lehet pótolni!

                  Néhány atlasz szakít ugyan ezzel a szemlélettel, de ezek jelentős része is csak a magassági- és mélységiréteg-színezéssel kontúrvonalként kezeli az izohipszákat és izobátokat; viszonylag kevés atlasz alkalmazza azokat rétegen belüli segéd- (felező, negyedelő) izovonalként. Pedig ez a jó megoldás! A kellő részletességű ábrázoláshoz szükséges számú réteg színárnyalatait ugyanis szinte lehetlen létrehozni az egyértelmű olvashatóság elvesztése nélkül; legalábbis a nálunk hagyományos  világoszöld — sötétbarna, illettve világoskék — sötétkék színskála alkalmazásával nem igen lehetséges.

                  A szintvonalak értékközének megválasztása tehát sok elméleti vitára adhat okot. A gyakorlatban általában négy alapváltozat, illetve ezek kombinációja fordul elő:

                  a) egyenlő

                  b) megosztott (felező, negyedelő vagy más — segéd — szintvonalak alkalmazása),

                  c) változó,

                  d) egyenletesen növekvő

magasságiérték-köz [59]. (Természetesen a fenti kategóriák általában a térképek és nem kizárólag a kisméretarányú térképek szintvonalaira vonatkoznak.)

                  Még több vita forrása lehet a mélységvonalak értékközének megválasztása. Elég felidéznünk az Új világatlasz szerkesztése során a Kartográfiai Vállalatnál lezajlott vitákat, melyek során először a 200, 1000, 3000, 5000, 7000 m, majd pedig a 200, 2000, 4000, 6000, 8000 m értékű izobátok kerültek ábárzolásra. Ez utóbbi változat lett végül a színfokozatos mélységábrázoláshoz felhasznált segédanyag. (Azért beszélünk segédanyagról, mert nyomásban az izobátok nem jelennek meg vonalas elemként.)

                  Látjuk tehát, hogy nem könnyű egy, az egész világtenger fenékdomborzatát jól visszatükröző mélységvonalrendszer kiválasztása. Az egyetlen lényeges szempont — amely minden térképnél alapvető követelmény —, hogy a méretarány adta lenetőségeken belül minél jobban tükrözze a valóságos viszonyokat. Mivel a „létező” végtelen sok izovonal ábrázolása meghaladja a lehetőségeket, néhány izovonal kiválasztásától függ az ábrázolás minősége, „jósága”. Ezek meghatározásában lehet segítségünkre a hipszografikus görbe, a mélység- és magasságértékek gyakoriságát ábrázoló függvény (58. ábra), illetve a Föld morfotektonikai magasságdiagramja (59. ábra).

                  Földünk szárazföldi és óceáni területei egységet alkotnak. Nem lenne célszerű tehát vizsgálódásunkat oly szigorúan a tengeri területekre szűkíteni, hogy pillantást se vessünk a szárazföldekre.

                  Első pillanatban azt hihetnénk, hogy elegendő a hipszografikus görbe jellemző pontjaihoz (és azok környékén esetleg több értékhez) izovonalat rendelni, melyek jól leírják majd a domborzatot. Könnyen beláthatjuk azonban, ha csak egy pillantással összevetjük e görbét a morfotektonikai magasságdiagrammal, hogy a hipszografikus görbe annyira összevont értékeket tartalmaz, hogy erre a célra használhatatlan. Földünk felépítése sokkal bonyolultabb annál, hogy egyetlen görbével jellemezni lehetne. A tengeri területekre ezt a bonyolult felépítést a morfotektonikai magasságdiagram sokkal jobban tükrözi. Keressünk tehát más módszert a mélységvonalak megválasztásához!

 

58. ábra:

 

59. ábra:

 

                  Mint a Bevezetésben már utaltunk rá, a mélység- és magasság értékek gyakoriságát ábrázoló görbe tengeri és szárazföldi része alapvetően különbözik egymástól. A tengeri rész bonyolultabb felépítése — az óceánok nagyobb (abszolut értelemben vett) szintkülönbségei mellett — már azt sugallja, hogy a tengerfenék-domborzat szárazföldinek megfelelő részletességű ábrázolásához több izovonalra van szükség. Próbáljuk tehát fölhasználni e görbét a szintvonalértékek meghatározásához.

                  Állításunk: a gyakorisági görbe alapján kiszűrhetők a nagy gyakoriságértékkel rendelkező intervallumok. Ha azonban ezeken belül nem sűrítjük az izovonalakat, akkor lényeges részletek kifejezésének lehetőségétől fosztjuk meg magunkat. Ha az Argentínai-medencében az 5000 és 6000 m közötti mélységű területen az izobátokat nem sűrítjük, akkor a medence aszimmetrikus volta sikkad el (60. ábra).

                  Túlzottan szigorú matematikai megközelítése a kiválasztandó mélységvonal-értékeknek nem túl célszerű, mert a törtértékek (a nem legalább kerek százas értékek) aligha ábrázolhatók. Mégis tegyünk egy próbát kevésbé precíz feltételekkel:

                  Legyen a választott izovonalköz-sorozat olyan, hogy minden eleméhez a hozzátartozó intervallumba eső gyakorisággörbe alatti terület közel egyenlő. Ennek megállapításához olyan adatsorra van szükségünk,amely számszerűen megmutatja, hogy bizonyos magasság- (és mélység-) intervallumokhoz az összföldfelszín hány százaléka tartozik. Az alább idézett adatokat (VII. táblázat) Seibold könyvéből [83] vettük át.

                  Rendeljünk egy elég kicsiny (az adatokhoz viszonylag jól illeszkedő), mondjuk 3%-nyi „földfelszíndarabhoz egy izovonalat. Akkor a különböző intervallumértékekhez hozzávetőleg a táblázat utolsó oszlopában álló izovonalaszám-sor adódik. Mit jelent ez a szárazföldi területekre? Azt, hogy kb. a következő magassági értékű szintvonalakat kellene ábrázolnunk: 50, 100, 150, 200, 300, 500, 750, 1000, 1500, 3000, a jelenleg szokásos „átlagos” értékekhez viszonyítva: (100), 200, 500, 1000, l500, 2000, 3000, 5000. S a tengeri területeken? A „bővített” szokásos — (100,) 200, 1000, 2000, (3000,) 4000, 5000, 6000, 7000, 8000, (9000) — értékek helyett: 100, 200, 1000, 2000, 2500, 3000, 3200, 3400, 3600, 3800, 4000, 4150, 4300, 4450, 4600, 4750, 4900, 5000, 5200, 5400, 5600, 5800, 6000, (7000) kellene. Mindez természetesen csak elmélet lehet. Arra azonban jó, hogy bizonyos következtetéseket levonhassunk.

Összefoglalva a fenti eredményeket :

                  Több évtizedes gyakorlat ellenére is a szárazföldek esetében az 1000 m alatti szintek ábrázolása sematikus: a nagy síkságokról azon kívül, hogy „simák”, nem derül ki, hogy mennyire azok, pedig kiderülhetne. (Igaz ennek elengedhetetlen feltétele a szintvonalak sűrítése, amiből viszont nyomásban is jelentkező ábrázolásuk következik.) A tengeri területeken pedig még szomorúbb a helyzet...

                  Lehetséges másfajta, egyszerűbb megközelítése is az előbb tárgyalt kérdésnek. Kevésbé „tudományos”ugyan, de a gyakorlatban mi ezt követtük: minden olyan helyen, ahol a mélységvonalak túl ritkának bizonyultak ahhoz, hogy a formákat kifejezzék, felező — igen ritkán negyedelő — izobátokat alkalmaztunk. (Megjegyezzük, hogy Imhoff [49] foglalkozik többek között azzal a kérdéssel, hogy milyenek az alkalmazott „magasság- és mélységlépcsők” általában.)

 

 

7.4. Szerkesztés, tisztázati feldolgozás40

 

Az alapanyagok vizsgálata után számunkra egyértelműnek látszott, hogy a General Bathymetric Chart of the Oceans (GEBCO) szelvényeit használva nyerhető olyan mélységvonalrendszer, amely a mai legkorszerűbb ismereteket tükrözi.

A térképlapokra — a 40 cm átmérőjű gömb vetületi rendszeréhez, szelvényezéséhez illeszkedő — 10° szélességű x 30° hosszúságú pauzcsíkokat helyezve, már erősen generalizálva kerültek megrajzolásra ceruzával a 200, 1000, 2000, 3000, 4000, 5000, 6000, 7000, 9000 m értékű mélységvonalak, valamint a felező (100,) 500, 1500, 2500 m-es stb. kivételesen pedig a negyedelő értékek is. Az utóbbi két csoport elsősorban olyan területeken került ábrázolásra, ahol a kerek 1000 m-es izobátok túlságoaan „szétnyíltak”, túl messzire kerültek egymástól, és természetesen rátartással dolgoztunk, hogy a transzformált kicsinyités után inkább elhagyni kelljen, semmint pótolni.

                  Ezt a feladatot csak olyan szakember végezheti, akinek kellő tapasztalata van a nagy méretarány-különbségű generalizálásban — előtervkészítésnél — és a keze „hamar rááll”; a jellegtartásban kellő biztonságra tett szert és ismeri azokat a szerkezeti-rnorfológiai formákat, azok genetikáját (már amennyire jelenlegi szakirodalmi lehetőségeink megengedik), amelyek ismerete nélkül jó térkép a szárazföldi területekről sem készíthető. Szükséges az állandó konzultáció — „több szem többet lát” alapon — annak érdekében, hogy a biztosan azonos genetikájú morfológiai egységek mindenütt azonos módon legyenek ábrázolva (természetesen csak akkor, ha másodlagos környezeti hatások — pl. nagy mértékű üledékfelhalmozódás — nem módosítják az eredeti „képet”.

                  A szerkesztési feladatokat végző munkatársam, Kővári József az Új világatlasz, majd később „A Föld felszíne” című festett világtérkép munkálatai során szerzett tapasztalatokat itt jól

kamatoztathatta.

                  A pauzcsíkokra — a sáv északi és déli szélességi körén — jelölt rnéretek alapján került sor az övenként transzformált kicsinyítés elkészítésére. A kísérlethez választott 10° szélességű öv jónak bizonyult észak—déli irányban. A gömbnégyszögek 30° hosszúságú értéke kelet—nyugati irányban azt eredményezte, hogy csak a széleken mutatkozott jelentősebb torzulás. (A földrajzi fokhálózathoz elég jól illeszkedő, szerkesztési alapként jól használható — transzformált kicsinyítést a Kartográfiai Vállalat Síkfotogrammetriai osztályának SEG—1-es műszerén készíttettük el. A transzformálási költségek minimalizálása érdekében az azonos torzítási igényű öveket egyszerre kell feldolgozni!)

                  A transzformálás után került sor a gömbi „foktrapézhálózat”-ba való beszerkesztésre és ezzel egyidőben egy oly módon végrehajtott „másodlagos” generalizálásra, hogy az az ábrázolás egységességét a teljes bemutatásra kerülő területen biztosítsa.

                  A tervezési folyamat fő lépéseit a 61. ábra szemlélteti.

                  Az így elkészített tervekről fordított állásban készült a vonalas tisztázati rajz (karceljárással). A szigetek körüli 200 m-es mélységvonalak megrajzolásakor a parallaxis csökkentése érdekében a partvonalat, fokhálózatot, vízrajzot stb. tartalmazó asztralonforgatást (lásd később) helyeztük közvetlenül a karcréteget hordozó fólia alá. A 200 m-es izobátok kikarcolása után azonban ezt már egyáltalán nem, csak a mélységvonaltervet használtuk. Mivel a karcfólián (pozitiválás után) a teljes retus jól nem végezhető el annak anyaga miatt, csak a szükséges törlések (pl. hibás mélységvonalak) kerültek végrehajtásra, majd egy egyenes állású asztralonforgatáson végeztük el a további retust (pótlások, felező, negyedelő izobátok megszaggatása stb.).

                  Már előzőleg készült a 40 cm átmérőjű gömb lemezhez álló (fordított állású) sötétkék anyagából egy egyenes állású asztralonforgatás. (Ez tartalmazza a fokhálózatot, partvonalat, vízrajzot, bizonyos névrajzi elemeket, a hideg tengeráramlásokat és a gömbön jelenleg ábrázolt legmélyebb tengerszint raszterét.) Ezen kerültek törlésre a tengeri névrajzi elemek, a tengeráramlások, a legmélyebb szint raszterei, a szükséges helyeken pedig pótoltuk a fokhálózatot és a partvonalat. Az ebből készített fordított állású asztralonforgatásba lett azután beforgatva a mélységvonalrajz, majd később a sötétkékbe kerülő új mélységszintek raszterei.

                  Az egyenes állású mélységvonalrajzról készített fordított állású asztralonforgatás — melyen a túltöltési sáv külső konturját is elhelyeztük — szolgált lehúzó-eredetiként. (Mivel a 0—200 m közötti szint fehér rnarad, a partvonal beforgatására nem volt szükség!)

                  A maszkkészítés (lehúzóeljárással) raszterértékenként csoportosítva történt, az alábbiak szerint (VIII. táblázat):

                  Az így nyert egyenes állású maszkokról (8 db) a megfelelő raszterértékekkel színenként összeforgatott — a sötétkék maszkok esetén a vonalas anyagba beforgatott (raszterezett) — lemezhez álló anyag készült a mintaterületre. Egy szelvényre summer is készült. (A táblázat színt jelölő oszlopainak jobb alsó sarkában szereplő fokértékek a raszterezésnél alkalmazott kiforgatás szögértékei, amelyekre a moaré elkerülése miatt van szükség!)

                  A fentieket folyamatábrában összefoglalva könnyen áttekinthetővé válik a teljes munkafolyamat (62. ábra).

 

 

7.5. A mintaterület próbanyomatának értékelése és az új feldolgozás összehasonlítása a régebbi kartográfiai ábrázolásokkal

 

Az új feldolgozást [63. a), b) ábra] rajzi, litográfiai kivitelezés, tartalmi részletesség, földtudományi és morfológiai szemlélet szempontjából hasonlítjuk össze (64. ábra) az eddigi kartográfiai gyakorlattal.

                  A rajzi minőséget a karceljárás garantálja. E munkafolyamat szempontjából tehát nem jelent nehézséget a sűrűbb izovonalrendszer és a nyomásban megjelenő vonalak miatti igényesebb rajzi minőség. A további litográfiai feldolgozás a több nélységszint miatt igényesebb a régebbi — 2000 m-es mélységvonalközű, 5-6 szintet megkülönböztető — ábrázolásmódnál.

Az 5-6 szint megkülönböztetése is két kék színt igényelt rasztermásolási technológiai korlátok miatt. Az új 7-8 szinthez három nyomási színre (világoskék, sötétkék, sárga) van szükség. Megjegyezzük azonban, hogy a harmadik szín, a sárga, a megszokott zöld—okker—barna szárazföldi domborzati rétegszínezés egyik nyomási színe is lehet, így nem feltétlenül jelenti plusz szín alkalmazását. Ezen kívül morfológiai jellemzők kiemelésére is alkalmas, melyre a későbbiekben visszatérünk.

                  A summer alkalmazása a fenékdomborzatnál nem egyedülálló — a Gazdasági világatlasz óceánlapjainál már találkozunk vele. Litográfiai és nyomási szempontból szintén nem jelent pluszt, mivel a szárazföldi árnyékolással együtt dolgozható fel.

                  A litográfiai munkákat az eddigi gyakorlattal összevetve megállapíthatjuk, hogy rajzilag nincs, illetve minimális a többletmunka, a rétegszínezés feldolgozása valamivel több. Ez azonban véleményünk szerint elhanyagolható, ha a tartalmi és esztétikai minőség javulását figyelembe vesszük.

                  Az ábrázolás részletessége messze felülmúlja a régebbi 2000 m-es mélységközökkel dolgozó módszereket. Ott többször előfordult olyan ellentmondásos helyzet, hogy névvel megírt, fontos fenékdomborzati forma rajzilag nem jelent meg a térképen. A mai ismeretek birtokában elképzelhetetlen 2000 m-es izobátközökkel átfogó, hű képet adni e fenékdomborzati viszonyokról. Az új feldolgozás alapjaiban tükrözi az új ismereteket az óceánfenék formáiról. A régebbi gyakorlat ezt nyilván még nem tehette. Az 1980-as években azonban korszerű térképek készítésekor — amelyeknél a fenékdomborzat ábrázolása is cél — elengedhetetlen az új ismeretek visszaadásának igénye. Különösen az óceánközépi hátság területén a tektonikus eredetű formák ábrázolása a lényeges és legnagyobb változás a múltbeli felfogáshoz képest.

                  Szerencsésnek mondható a magyar kartográfiai gyakorlatban nem igen szokásos zöldes árnyalatú mélységréteg „bevetése” bizonyos mélységtartományokra, amely igen jól kiemeli az óceánközépi hátságok és a kontinentális lejtők vidékét. Sajnos a próbanyomaton a sötétkék gyenge (általában), a sárga erősebb (foltokban) a kelleténél. Egyszóval a zöldes árnyalattal kiemelt területek helyenként kicsit erősebbek, kicsit zöldebbre sikerültek a tervezettnél. A színskálában általában jók a színek. De ez végül is „próba”-nyomat. A sötétkék erősítése és a sárga egységesebb „terítése” meghozza az általunk elképzelt kékesebb zöld árnyalatot.

                  A finom, részletgazdag summer segítségével jó, plasztikus ábrázolás adódik, amely képszerű hatásával — az inkább a mérhetőséget sugalló — mélységvonalrendszert „gyengíti”. A summer elkészítésére az utolsó pillanatban került sor, eredetileg nem terveztük, hiszen általánosan elterjedt az a szemlélet nálunk, hogy a mélységvonalas ábárzolás „széttöri” a summer vizuális hatását. Most úgy érezzük, ez nem így van. A megfelelően finom rajzú (karcolt) mélységvonalak inkább erősítik a fenti hatást.

                  Véleményünk szerint mindkét változat — a summerolt és a summer nélküli is — megállja a helyét más-más területen. „Ismeretterjesztő”, tehát a nagyközönség számára (ide értve az általános, és középiskolákat is) készülő térképek, földgömbök esetében mi a summerolt változatot, főiskolai, egyetemi használatra pedig inkább a summer nélkülit javasoljuk.

                  Hiába hangsúlyoztuk, hogy mi csak a tengerfenék-domborzat ábrázolását tekintettük feladatunknak, kollégáink körében sok félreértésre adott okot az a tény, hogy a szárazföldi domborzat ábrázolásával nem foglalkoztunk, illetve, hogy „házi” használatra — a self kiemelése érdekében — a próbanyomatokon utólag egy gyenge, visszafogott okker színnel rászíneztünk a kontinensek területén. Az a téves következtetés adódott, hogy ilyen megoldást szeretnénk — kizárólag tengeri gömb előállítását. E félreértések kikerülésére — és hogy könnyebben összevethető

legyen a régi és az új ábrázolás — készítettük el a 64. ábrán látható színes montírungot.

                  Nem fulladnak-e bele a tengerbe a kis tengerszint feletti magasságú szigetek, ilyen színválasztás mellett? Illetve: Elkülöníthetők-e a parti síkságok, alföldek olyan helyeken, ahol a self keskeny lévén a kontinentális lejtő zöldes árnyalatú területe közel kerül ezekhez? Ilyen kérdések is felmerültek.

                  Véleményünk szerint a szigetek nem fulladnak meg jobban, mint eddig. Nagy részük a mostani színkulcs mellett is csak név alapján azonosítható, pontosabban ismerhető fel. Nem tartjuk veszélyesnek a szárazföldön szokásos színkulcs — zöld - okker - barna — és az új tengeri színkulcs együttes alkalmazását. Úgy véljük, megfelelő színválasztással elérhető, hogy a szárazföldi parti síkságok még abban az esetben is elkülönüljenek a tengeri területektől, ha a self igen keskeny és ennek megfelelően a tengeri zöldes szín is közel kerül a szárazföldhöz, még akkor is, ha a szárazföldön jelenleg alkalmazott zöld helyett egy finomabbat választunk.

                  Meg lehetne vizsgálni egy olyan színskála alkalmazását, amely már az 1000 m alatti területektől zöldes árnyalatú egészen 4000 m-ig, amellyel a nagyszerkezeti egységek - a kontinentális peremterületek, a mélytengeri medencék a hátsági területek - még hangsúlyozottabban különíthetők el egymástól.

                  Felvetődött a 9000 m alatti mélytengeri árkok sötétkék 100% színnel való kiemelésének lehetősége is, tekintettel arra, hogy az ilyen területek igen keskeny, szinte vonalas kiterjedésűek, és így nem zavarnák a névrajzot, egyéb tartalmat.

                  Egyeseknek úgy tűnt, hogy a partvonal „durva” a finom mélységvonalrajzhoz viszonyítva. A partvonalat — mint említettük — átvettük a jelenlegi 40 cm átmérőjű gömb anyagából. Egyébként sem tartanánk szerencsésnek, hogy egy finomabb partvonallal méginkább megnehezítsük a szigetek elkülönítését. Ebben a partvonal vastagabb volta a szemlélő segítségére van. Másrészt pedagógiai szempontból is szerencsésebb ez a megoldás, hiszen a partvonal kézzel foghatóbb, míg a mélységvonalak csak elméletileg léteznek, tehát visszafogottab ábrázolásuk indokolt.

                  Bírálat érte munkánkat abból a szempontból, hogy talán egy kicsit túlgeneralizált — egy 40 cm-es átmérőjű gömbön ábrázolható részletességhez viszonyítva.

                  Meg kell jegyezni, hogy célunk olyan részletességű fenékdomborzat előállítása volt az Atlanti-óceán területére, amely az egész világtenger területére is megvalósítható! Másrészt nem szerettünk volna ugyanezen gömb szárazföldi domborzatánál aprólékosabb ábrázolást a tengeri területekre. Harmadszor: ez a részletesség minimális generalizálással átvihető a Kartográfiai Vállalatnál kiadásra tervezett 25 cm-es átmérőjű természeti földrajzi gömbre (65. ábra).

                  Munkánkat természetesen nem tekintjük véglegesnek, tökéletesnek, hanem kiindulópontnakegy új módszerhez— amelyről azt reméljük, hamarosan gyakorlattá válik, s amelyet az elméleti vita, a gyakorlati felhasználás a későbbiekben még csiszoltabbá, árnyaltabbá, jobbá változtat.


39 A szelvényszámban lévő „5.” rész az ötödik kiadásra utal.

40 Ebben a részben a mintaterület feldokozása során „kikristályosodott” eljárást foglaljuk össze, a „zsákutcák” mellőzésével.