6.2. A mélytengeri medence

 

A mélytengeri medencét a kontinens felől aktív perem esetében az óceáni árok markáns vonala, passzív peremterületeknél a folyamatosabb átmenetet mutató kontinenstalp határolja, míg a nyílt tengeri oldalon rendszerint mélytengeri dombvidék vezet át az óceánközépi hátság területe felé.

              Az árok (45. ábra) mélyen a medencék szintje alá süllyedő, aszimmetrikus V-alakú forma, amely a szárazföld (kontinens vagy szigetív) felé meredekebb és magasabb [101 f]. Szerkezeti szempontból szubdukciós zóna: kontinentális vagy másik óceáni lemez alá betolódó óceáni lemez morfológiai kísérő jelensége. Mindenképpen párhuzamos a kontinens partvonalával, vagy a szigetívvel, mely utóbbi a létét „köszönheti” a szubdukciós folyamatnak, és amelyet vulkáni kúpok, kúpsorok, szigetek alkotnak. Az árkot a nyílt tenger felől gyakran ún. külső hát (outer ridge) határolja, amely morfológiai képét tekintve hasonlít a kontinenstalphoz [101 a].

              Az árkok a legnagyobb szintkülönbségű területekhez kapcsolódnak, ahol 200—300 km-es távolságon akár 10 000 méteres szintkülönbségek találhatók. Az árok maga 60—100 km széles a felső részen. A legmélyebb részek kb. 0,5—3 km széles sávon vannak. (Itt a bezúduló üledék kis „fenéksíkságokat” hozhat létre [l0lc].) Ezeken a területeken fordulnak elő a Föld csúcsmélységei.

              Az árkok kifejezése minden méretarányban elengedhetetlen. Generalizálási problémák kis méretarány esetén jelentkezhetnek. Méreten felüli szélességű ábrázolás és a mélytengeri medence rovására történő kismértékű eltolás megengedett. (Lásd még a fenékhegyek ábrázolását!)

              A 4000—6000 m mélységben húzódó mélytengeri medencét pozitív fenékdomborzati formák tagolják kisebb óceáni medencékre [6. a) valamint 46. és 60. ábra], amelyeken belül a Föld legsimább területei, a mélytengeri síkságok találhatók. Ezeknél a „meredekség” 1:1000-nél kisebb, általában 1:1000 és 1:5000 közé esik, de előfordul olyan terület is, ahol az 1:7000-t sem éri el37! Ilyen — kisebb-nagyobb kiterjedésű — fenéksíkságok csatlakoznak minden kontinenstalphoz, s ettől határozott lejtőszögváltozással határolhatók el. Rendszerint a nyílt tenger felőli oldalukon mélytengeri dombvidék húzódik, melynek szélessége ritkán haladja meg; a 90 km-t (az Atlanti-óceánban; a Csendes-óceán fenekének nagy részét ilyen dombvidék borítja!). Az egyes dombok 100—400 m magasak és 3—10 km szélesek [101 a, c].

              A dombvidék kifejezésére — tekintettel a kis szintkülönbségekre és az egyes dombok kis kiterjedésére — kis méretarányú térképeken általában nincs mód. (Kivételt képezhet a selfformáknál is említett ábrázolásmód alkalmazása.) Az óceáni medencék és fenéksíkságok mélységviszonyainak pontosabb körülhatárolása is csak segédizobátok alkalmazásával lehetséges.

              Inaktív hátak, hátságok, platók (47., 48. ábra) osztják kisebb óceáni medencékre a mélytengerfeneket, mint említettük. Ezek olyan nagyméretű, változatos formájú kiemelkedések, amelyek nem mutatnak szeizmikus, vulkanikus aktivitást, de azért lehetnek vulkanikus eredetűek. Van közöttük olyan, amely egészen a vízfelszín közeléig emelkedik, platószerű, nagyméretű teteje selfnek, oldala kontinentális lejtőnek felel meg. Néhánynak kéregszerkezete is kontinentális (mikrokontinensek). Vannak olyanok is, amelyek egykor aktív hátságok voltak.

              Formáikra nehéz törvényszerűségeket találni. Részletesebb, nagyobb méretarányú batimetrikus térképek alapján ábrázolhatók.

              A mélytengerfenék jellegzetes képződményei még a fenékhegyek, a táblahegyek és a fenékcsatornák is.

              A fenékhegyek a mélytengerek gyakori idomai, amelyek főleg a Csendes-óceán nyugati medencéjében jellemzőek, de szép számmal előfordulnak más területeken is. Vulkanikus eredetűek, különböző magasságúak (néhány száz métertől a több km-ig), gyakran szigetet képezve a tengerszint fölé nyúlnak. Alakjuk szabályos kúp, ellipszis, vagy szabálytalanul elnyúlt lehet (49. ábra).

           Jól megkülönböztethetők ezektől a lapos tetejű, csonkakúp alakú táblahegyek (50. ábra), amelyek csúcsa valaha a tengerszint felett volt, s ezt külső erők pusztították laposra. Közben az izosztatikus süllyedés következtében újra a tengerszint alá merültek, s a besüllyedés nyomát az e hegyek körül gyakran megtalálható árokgyűrű őrzi (51. ábra). Trópusi területeken, ha a korallok „lépést tudnak tartani” a süllyedés ütemével, atollok formájában a tengerszinten megtalálható e hegyek „csúcsa” [101 d].

              A fenti formákból kialakulhatnak jellegzetes kúpsorok, melyek iránya az egykori vagy a mai óceáni kéreg mozgásának irányát jelöli ki (Hawaii-Emperor sor).

              A fenékhegyek, táblahegyek gyakoriságát igyekezni kell visszaadni. E képződményekkel sűrűn tagolt területek ábrázolásakor a fenékhegyeket összevonni nem szabad, inkább néhányat hagyjunk el közülük. Ha a méretarány lehetővé teszi, ki kell fejezni a táblahegyformát (lepusztult tető) és az árokgyűrűt. Ez kis méretarányban általában nem megvalósítható követelmény.

              A fenékhegyek, táblahegyek kis méretarányú térképeken történő ábrázolásával kapcsolatban meg kell említenünk, hogy minimális „kitorzítás”, méreten felüli ábrázolás megengedett, de ez semmiképpen nem érhet el olyan mértéket, mint a 13. ábrán bemutatott térkép esetében, ahol túlzás nélkül mondhatjuk, hogy l5—20 egyszerű felépítésű vulkáni kúp egymás mellé helyezésével széltében kitölthetjük az Atlanti-óceánt! Inkább mélységvonalak, mélységi „rétegek” kihagyása a célszerű.

              Nem mindegy azonban, hogy ezt hogyan tesszük, különösen nem mindegy összefüggő területeken — például kúpsorok esetén. Ahol a fenékhegyek magassága közel azonos, célszerű mindegyiknél ugyanazt a mélységvonalat, mélységi réteget elhagyni. Egy mélységvonal elhagyásával két mélységi réteget vonunk össze. Tekintettel arra, hogy a környezetéből kiemelkedő idomról van szó — ezt kell hangsúlyozni! —, tehát a magasabb övet kifejező színt, színárnyalatot kell megtartani. (Óceáni árkoknál szükség esetén fordítva járjunk el, hiszen ott a bemélyedést kell hangsúlyoznunk!)

              A fenékcsatornák keletkezése a sarki, a mérsékeltövi és tropikus tengervizek hőmérsékletkülönbségének hatására létrejövő fenékáramlással van összefüggésben. Rendszerint nagy törmelékkúpok kanyonjainak folytatásaként is találkozunk velük. Keletkezésük itt a zagyárak nyomán létrejövő vízáramlással hozható összefüggésbe. A mélytengeri medencében messze lehet követni a nyomukat több száz, némelyiket 1000 km hosszan. A fenékáramlás néhány km széles sávban fejt ki eróziós hatást. A felszín itt sima. A széleken örvénylő mozgások következtében egyenetlenül lerakott üledék tagolja a felszínt [47].

              A Northwest Atlantic Mid-Ocean Canyon — mely a Labradori-medencéből indulva több 1000 km hosszan halad az óceáni medencében —, a ma ismert leghosszabb ilyen képződmény. Keresztmetszetére jellemző méretek: 1,5—8 km széles, 20—200 m mély (52. ábra).

              A völgyszerű fenékcsatorna kis méretarányú térképen történő kifejezésére csak a már sokat emlegetett segédmélységvonal, vagy idomvonal segítségével kerülhet sor (53. ábra).


37 A mélytengeri síkságok vagy fenéksíkságok kialakulása hosszú ideig vitatéma volt. Most úgy tűnik, hogy a zagyáraknak köszönhetik létüket. Emellett szól, hogy csak olyan területeken találhatók meg, ahol a tengerfenék-domborzat (pl. óceáni árok) nem akadályozza a zagyárak útját — emiatt az Atlanti-óceánban igen gyakoriak, a Csendes-óceánban viszonylag ritkák — másrészt a felhalmozódott üledékek sekélytengeri fosszíliákat és durva homokot is tartalmaznak, amelyek csak zagyárak „közreműködésével” kerülhettek ilyen távol a parttól [101 a].