A
self, a kontinentális lejtő és a kontinenstalp területét a kontinensperemi
területekhez soroljuk.
A self a kontinentális kéreg üledékkel
fedett, vízzel borított része, a mélytenger felé enyhén lejtő (1:1000;
0,07’) felszín. A lejtőszög határozott, ugrásszerű megnövekedése
határolja rendszerint a nyílt tenger felől, amelyet selfszegélynek nevezünk. A szárazföld felé a partvonal a határ.
Szélessége általában néhány km-től több száz km-ig változhat34. Átlagos szélessége 75 km. A
selfszegély (a self alsó határának) mélysége is tág határok között (20—500 m)
változik, közepes értéke kb. 130 m. Ez utóbbival van összefüggésben a
kartográfiai gyakorlatba bevezetett 200 m-es mélységvonal — mint selfhatár —,
amelyhez sajnos túlságosan hangsúlyozottan kötődik a self külső/alsó
határának fogalma [100], [101a], [101b].
A
selfszegély mélysége — és a selfterület szélessége is, — nemcsak térben
(helyről-helyre), de az időben is változik. Nem a nap mint nap
bekövetkező, árapály okozta vízmélységváltozásra gondolunk itt, hanem
hosszabb, néhányszor 1000 — néhányszor 100.000 év leforgása alatt lejátszódó
változásokra.
A transzgresszió (a tenger előretörése a szárazföld rovására) és a regresszió (a tengervíz visszahúzódása) fogalma nem újkeletű. Lokális, illetve regionális értelemben viszonylag hamar magyarázni lehetett. Mindkét esetben egyszerűen vertikális kéregmozgásokkal, amelyek oka vagy magmatikus (például lokális felboltozódás) vagy az izosztatikus egyensúlyra való törekvés (regionális értelemben például Skandinávia esetében a jégkorszak utáni kiemelkedés, illetve Grönland esetében a jégtakaró okozta besüllyedés stb.).
De
ismerünk globális — az egész Földet érintő — tengerszintváltozásokat is.
Ezek egyikét már régebben felismerték: a jégkorszak során hatalmas
jégfelhalmozódás történt a pólusok tágabb környezetében, amely vizet „vont el”
a tengerekből, s így pl. a würmben — az utolsó jeges szakaszban — a selfek
jelentős része szárazra került. A negatív tengervízszint-változást 100-130
m-re (egyes szerzők még ennél is többre) becsülik (glacioeusztatikus
regresszió). Értelemszerűen a „nagy olvadással” párhuzamosan általános
tengervízszint-emelkedés következett (glacioeusztatikus transzgresszió) [12].
Egy másik
ilyen globális tengervízszint-változást okozó tényező lehet egyes nagy
területű tengeri medencék kiszáradása (mely az adott területen földtani
értelemben gyors regressziót, a világtenger területén kisebb mértékű
transzgressziót okoz) és újra feltöltődése tengervízzel (az előbbivel
ellentétes folyamatot eredményezve). A Glomar Challenger földközi-tengeri
kutatásai derítettek fényt ilyen változások bekövetkeztére [11]. (Így adódott
lehetőség a Nílus-völgy Asszuánig követhető mély bevágódásának
értelmezésére is — az ok a Földközi-tenger kiszáradása.)
S a
legújabban felderített — egy harmadik — globális változást okozó tényező
az óceánközépi hátságok képződésével kapcsolatos. Ha a litoszféralemezek
szétsodródása (a „sea-floor spreading”) felgyorsul, az óceánközépi hátság
térfogata megnő, több vizet „szorít ki” az óceánból, tektono-eusztatikus
transzgressziót okoz, és viszont: ha a szétsodródás üteme lassul,
tektono-eusztatikus regresszió következik [12].
E kis kitérő után
kanyarodjunk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz!
A selfen előforduló
képződmények, formák összefüggést mutathatnak az adott területen jelenleg
vagy a földtani közelmúltban uralkodó éghajlattal. Ilyen értelemben
megkülönböztethetünk például korallépítményekkel tarkított selfet a trópusi
területeken (34. ábra), vagy glaciális formákkal tagolt selfet, a jégkorszakban
jéggel borított területeken (35. ábra). Ez utóbbi kategóriába tartozik
bizonyosan az antarktiszi self is, amelynek legnagyobb része — az egész
kontinenssel együtt — vastag jégtakaróval fedett. Ez a jégtakaró a self egy
részén — a tengerfenékig érő selfjéggel
borított területeken — a 35. ábrán látható szárazföldközeli túlmélyített
formákat hoz létre35. Így keletkezhetnek a
partvonallal párhuzamosan elhelyezkedő túlmélyített barázdák, barázdasorok.
A leggyakrabban
előforduló képződmények a selfen a selfvölgyek, amelyeknek három formáját különböztetjük meg.
Az egyik típus a
pleisztocénban keletkezett a gleccserek munkája nyomán, s ma a fjordok
folytatásaként találkozhatunk vele (35. ábra).
A selfvölgyek másik fajtája
a tengerjárással (az árapály, illetve a vihardagály munkájával) van
összefüggésben. Ezen belül is két altípus van. Ezek egyike akkor jelenik meg,
ha a szűk mederbe terelt erős dagályáramlás végigsöpör a
tengerfenéken eróziós árkokat hozva
létre, (pl.: a Fundy-öbölben), a másik altípus pedig éppen a visszahúzódó
tengervíz által — laza üledékekben — létrehozott, apályáramlás-medernek nevezett forma, amely a watt-tengerek
vidékén, az Északi-tenger délkeleti részén jellemző (36. ábra) [20].
A selfvölgyek harmadik
típusa egykori „igazi” folyóvölgy. Legjellegzetesebb példája a „Sunda River”
(37. ábra), amely a jégkorszakban szárazra került selfen, tényleges folyóvízi
erózióval magyarázható [100].
A kanyonokkal rokon, de
méreteiket tekintve sokkal kisebb képződmények, horhosok találhatók helyenként a selfbe bevágódva, amelyek a partot
is erősen megközelíthetik (38. ábra).
Az eddig
tárgyalt formák — a korallépítmények kivételével — mind negatív
képződmények voltak. Említést érdemlő pozitív formák még a folyódelták, amelyek átmeneti
képződményeknek tekinthetők a szárazföldi és tengeri alakulatok
között, valamint a selftengerekben gyakori, de más selfközeli területeken is
megtalálható padok (39. ábra).
A selfen található képződmények
kartográfiai ábrázolásával kapcsolatban el kell mondanunk, hogy ezeket
többnyire csak nagyobb méretarányú (1:1.000.000-nál részletesebb) térképeken
ábrázolják megfelelő módon, pedig a jelentősebbek — nagy kiterjedésük
miatt — ábrázolhatók lennének kis méretarányokban is. Ezért célszerű a
színfokozatos mélységábrázolás mellett
megtartani az izobátokat, alkalmazni a felező, negyedelő
mélységvonalakat; esetleg a jelkulcsot bővíteni, egy érték nélküli
„idomvonalat” alkalmazni (pl. pontsort), amellyel a fő-, a felező és
a negyedelő izovonalak közötti tartományban is mód nyílik jellegzetes
formák ábrázolására (vö: 7.3. fejezettel).
A kis
méretarányú térképeken eddig is ábrázolták a korallképződményeket
(jelmódszerrel). Ezeken kívül — ha az előbb vázolt megoldásra nem is
kerülhet minden esetben sor — ábrázolni kell
a nagy folyókhoz tartozó, hosszan követhető, mélyen bevágódott
kanyonok selfbe benyúló végét (40. ábra)!
A kontinentális lejtő képezi a legjelentősebb „lépcsőfokot” a Föld
felszínének két alapvető szintje, a szárszföldek és a mélytengerfenék (a
kontinentális és az óceáni kéreg) átlagszintjei között (58. ábra). E
„lépcső” magassága 1,5—3,5 km között, szélessége 20—100 km között, míg
meredeksége a közel függőlegestől az 1°-os értékig (átlag 4° körül)
változik. Attó1 függően, hogy aktív vagy passzív kontinensperem része-e,
más formai jellemzőkkel bír. Az aktív kontinensperemi lejtő a hozzá
kapcsolódó óceáni árokkal akár 7000—8000 m mélységig hatolhat, s az átlagosnál
meredekebb (5° körüli), míg a passzív kontinentális peremhez kapcsolódó
lejtő kevésbé meredek (3° körüli), s 2000—2500 m alatti alsó
része általában még ennél is kisebb lejtésű és fokozatosan megy át a
kontinenstalp területébe.
Ismerkedjünk
meg a kontinentális lejtőn létrejövő formákkal!
Van,
amikor a lejtő nem egy lépcsőben éri el a kontinenstalp vagy a
mélytengeri medencék szintjét, hanem közbülső lépcsők tagolják.
Ezeket méretüktől függően lejtőterasznak
(41. ábra), vagy peremi platónak
hívjuk. Keletkezésük valószínűleg az egykori riftesedéshez kötődik,
de ezek kiújuló tektonikai mozgások következtében „felfrissülő” térszínek,
amelyeket az üledékképződés még csak részben tudott elsimítani. Ha a
tektonikus mozgások végleg megszűnnek, hamarosan „csordulásig”
feltöltődnek üledékkel.
Azokat a lejtőrészeket, ahol a meredekség igen nagy, megközelíti a függőlegest, falnak nevezzük.
A
nagymennyiségű hordalékot szállító folyók torkolatának közelében, ha
kialakulásukat a partmenti áramlásviszonyok nem akadályozzák, a kontinentális
lejtőn törmelékkúpokat, hordaléklejtőket (42. ábra)
találhatunk. Ezekbe a legtöbb esetben kanyonok
(szurdokok) vágódnak be később,
amelyek mérete tág határok között változik. Szélességük l,5km-től akár 15
km-ig, mélységük néhány métertől több száz méterig, hosszuk pedig néhány
km-től több száz km-ig terjedhet. Meredekfalú V- vagy U-alakú völgyek
ezek, hasonlítanak a szárazföldi „rokonaikhoz” (43. ábra).
A formai
megjelenés hasonló a folyóvölgyekhez. A selfbe is benyúló, onnan induló,
hátravágódó kis ágak a „patakok”, amelyek „folyóvá duzzadva” zúdulnak le a nagy
meredekségű kontinentális lejtőn, erősen pusztítva azt, s
megcsendesedve a lejtő alján, „hordalékukat” lerakva több ágra szakadnak
kerülgetve és bele-belevágódva a maguk építette, itt már erősen
szétterülő törmelékkúpokba, hordaléklejtőkbe a kontinenstalpon.
Csakhogy nem a víz zúdul itt alá, hanem zagyárak végzik el a „durva” munkát,
amit azután a sok esetben kialakuló homokfolyások „finomítgatnak”.
A
szurdokok keletkezése tehát ún. zagyárakkal kapcsolatos, amelyek a legtöbb
esetben földrengések által elindított, hirtelen lejátszódó, a gravitációs
erő hatására végbemenő anyagáthalmozódási folyamatai a még nem
konszolidálódott, vízzel átitatott vastag üledékeknek. Leginkább a hólavinákhoz
hasonlíthatók. Pontosabb vizsgálatukra a tenger alatti kábelek adtak
lehetőséget [11], [101h].
A
Newfoundlandi-padtól D-re lévő kontinentális lejtőn egy kis
földrengés elindította zagyár elszakította az ott futó kábeleket. A szakadások
pontos helyét és idejét regisztrálták, így következtetni lehetett a gravitációs
csuszamlás és a zagyár méreteire, sebességére. A megmozdult nagy tömegű
anyag kb. 13 óra alatt tette meg a megközelítőleg 700 km-es utat, úgy, hogy
az elején, a meredekebb lejtőszakaszon 90 km/óra, az út végén 22 km/óra
volt a sebessége (44. ábra).
A kanyonok nem
keverendők össze a mélytengeri csatornákkal36,
hiszen más az eredetük!
A
kontinentális lejtő ábrázolásakor a nagykiterjedésű teraszok, peremi
platók, törmelékkúpok és hordaléklejtők mindenképpen kifejezendők kis
méretarány esetén is. Igyekezni kell visszaadni a lejtő kanyonokkal való
tagoltságának mértékét is!
A kontinenstalp jól kifejlődött formái a passzív kontinentális
peremterületeken belül lelhetők fel. Szélessége 0—600 km között változik.
(A szélsőséges 0 „szélesség” az aktív kontinensperemen fordul elő,
ahol a kontinenstalp helyén óceáni árok van.) A meredekség 1:50—1:700 közé esik
rendszerint (átlagosan 1:300), de mindenképpen 1:1000-nél nagyobb [101a]. Sima
felszínű, esetenként fenékhegyekkel tarkított térszín ez, amelyen a
kontinentális lejtőnél tárgyalt hordaléklejtők, törmelékkúpok alsó,
lankásabb részei foglalnak helyet, az itt már több ágra szakadó kanyonokkal.
A kis
méretarányú térképeken is előfordul, hogy csak segédizovonal segítségével
lehet kifejezni a finomabb formákat ezen a területen, hiszen a fő
mélységvonalak még itt is túlságosan messze kerülnek egymástól. Gyakran a
felező mélységvonalakon túl a negyedelő izobátok alkalmazása is
indokolt lehet (vö: a selfformák ábrázolásával és a 7.3. fejezettel).
34 Gyakorlatilag nincs self Miami, Florida partjainál
például. Ezek szélsőséges esetek [100].
35 A jéggel
erősen megterhelt kontinens egyébként az izosztatikus egyensúlyra való
törekvés miatt jelentősen megsüllyedt, így a selfszegély mélysége 300—500
m körüli értékek között változik ma ezen a területen. (Az ábra nem antarktiszi
területet mutat be!)
36 Sajnos az angol
nyelvű irodalomban is gyakran keveredik a két fogalom pl. deep-sea channel
= a kanyon alsó része a kontinenstalpon, ill. mid-ocean canyon = fenékcsatorna
(vö: 7.6.1. fejezet seachannel címszóval is).