Fenékdomborzati formák és
szerkezeti alakzatok
kimutatása műholdmérések
segítségével
A továbbiakban olyan
eredményekről szólunk, amelyek a fejlődés egy lehetséges irányát jelzik:
A
szuperérzékeny magasságmérő-berendezéssel felszerelt „Seasat” mesterséges hold
feladata az óceáni és tengeri vízfelszín elméleti értéktől való eltérésének
mérése volt, azaz egy gravitációs ekvipotenciális felület[28]
(a geoid) eltérésének meghatározása a Föld referenciaellipszoidjától. (A Seasat
1978. július 5-től október 10-ig működött. Ekkor rövidzárlat következett be a
fedélzetén. E közel 100 napos időszakból is mindössze 70 nap alatt gyűjtött
magasságmérési adatok állnak rendelkezésre.)
A
mérési adatokat több kutatóintézetben is feldolgozták [5]. E feldolgozások
során különböző értékes következtetések születtek a tengerfenékdomborzatra
vonatkozóan. Itt kétféle feldolgozás kétféle — egymásnak nem ellentmondó,
inkább egymást kiegészítő — eredményét ismertetjük vázlatosan.
A
Seasat által mért magasságértékek megfelelő korrekciója után — mely során
figyelembe veszik a kibocsátott radarimpulzus út-idejét befolyásoló különféle
tényezőket (pl.: a műhold radiális helyzete, az atmoszférikus késleltetés, a
geoid magassága a műhold alatti ponton, a tengerszintmagasság árapály okozta
eltérései, a tengeráramlások "topográfiája", a légköri
nyomásváltozásokra való reagálás stb.) —, előállítható az óceáni és tengeri
vízfelszín izovonalas térképe. (Ez tulajdonképpen a geoidundulációt írja le.) A
kérdés: hogyan lehetne ebből a tengerfenék-domborzatra vonatkozó információt
nyerni?
Azt
tudjuk, hogy a fenékdomborzat nagy hatással van a (tengeri) geoid alakjára,
mert „közel” van a vízfelszínhez, és nagy a különbség a víz és a kőzetek
sűrűsége között. (A kőzetek átlagsűrűségét 2670 kg/m3-nek, a víz
átlagsűrűségét pedig 1028 kg/m3-nek vehetjük [93]) Azt is tudjuk,
hogy a fenti ekvipotenciális felület — melyet a vízfelszín izovonalas térképe
reprezentál — nagy hullámhosszú tartományai a Föld mélyében rejlő
tömeganomáliákról, míg a kisebb hullámhosszak a tengerfenék domborzatáról vagy
a fenékhez közeli tömegek eloszlásbeli egyenetlenségeiről hordoznak
információt. Tehát a mért és korrigált adatrendszerből a kisebb hullámhosszú
(600 km-nél kisebb) tartományokat kiemelve, az ezekből előállítható izovonalas
térkép már a tengerfenék-domborzattal korrelál és/vagy a földkéreg fenékhez
közeli tartományaiban levő tömegeloszlásbeli eltérések hatását tükrözi. Ezek a
térképen jelentkező anomáliák — hangsúlyozzuk (!) — nem feltétlenül mint
domborzati formák jelentkeznek. A szerzők Dixon és Park [15], a Jet Propulsion
Laboratory munkatársai azonban úgy tekintették, hogy minden olyan területen,
ahol a mérőhajók adatai alapján — a ritka felmérés következtében — nem kerültek
ábrázolásra olyan képződmények, amelyekre a műhold mérési adataiban levő
anomáliák utalnak, valóban létező domborzati formák és nem a
fenékközeli inhomogenitások hatásai. Másrészt rámutattak arra, hogy olyan
ténylegesen meglevő domborzati alakulatok is előfordulhatnak, amelyek az
izosztatikus egyensúlyra való teljes „beállás” miatt nem jelentkeznek
anomáliaként a műholdas méréseken.
Az óceánközépi hátságok területére vonatkozó elemzések már korábban kimutatták, hogy a lassú szétsodródású szakaszokat változatos topográfiájú domborzat jellemzi. (Ez a korral járó kéregkihűlés és kéregsüllyedés hatását mutatja.) Adott távolságra a hátsággerinctől a lassú szétsodródású területeken kialakult kéreg öregebb, és éppen ezért mélyebben van, mint az a fiatalabb kéreg, amely gyors szétsodródási rátájú területeken jött létre. A Seasat-anomáliák hasonló jelleget mutatnak, hiszen a domborzattal (is) összefüggésben vannak. Ebből következik, hogy az anomáliák amplitúdója a szétsodródási sebességgel fordítottan arányos.
Az eredmények tehát úgy összegezhetők, hogy az eddig részleteiben fel nem mért óceáni területeken a Seasat-mérések felhasználásával további, eddig ismeretlen képződmények valószínűsíthetők, de a Seasat-anomáliák tükröződése a tengerfenék-domborzatban nem törvényszerű. Így — a szerzők szerint — a nyert információk elsősorban a felmérőhajók kutatás területeinek kiválasztásánál használhatók fel. Az is igaz viszont, hogy a részletesebben felmért óceáni területeken GEBCO-szelvényeinek a Seasat-adatokon nyugvó térképekkel való összevetése során úgy tűnt, hogy a Seasat-anomáliák legnagyobb része létező topográfiai képződményt tükröz (21. ábra)!
A Seasat adatai alapján szerkesztett batimetrikus (becsült mélységértékeket tartalmazó) térképek az USA-beli Scripps Institution of Oceanography-nél átlátszó fóliára nyomva, a GEBCO térképek méretarányában beszerezhetők [32].
Másféle
feldolgozás, másféle eredményt hozott a „Lamont-Doherty Geological
Observatory”-ban [5], [37], ahol
William F. Haxby a Seasat mérési adatok korrigált értékeinek
felhasználásával, az észak-déli és kelet-nyugati grádiensek képzésével olyan
térképet nyert (22. ábra), amely
rendkívül szemléletesen mutatja a lemeztektonikai folyamatok által létrehozott
főbb tengerfenékformákat (lásd a következő fejezetet). A törésövek még akkor is
élesen jelentkeznek, ha üledékkel fedettek. Számos, eddig ismeretlen
fenékhegyet is sikerült kimutatni. Ez a módszer a fő szerkezeti vonalak kiemelésére
kiválóan alkalmas.
1984
októberében hasonló térképezési feladattal bocsátják fel a „GEOSAT” mesterséges
holdat. Sajnos működése első 18 hónapjában a haditengerészet számára gyűjti az
adatokat... [5].
[28] Precízebben fogalmazva a nehézségi erőtér egy
ekvipotenciális felületéről van szó. A nyugalomban levő vízfelszín a mindenkori
nehézségi erő irányára merőlegesen helyezkedik el.