A közvetett mélységmérés célja — a korai időszakban
elsősorban — az volt, hogy kiküszöbölje az áramlások eltérítő
hatásából eredő téves mélységméréseket. Ezekhez hasonló jelenséget
Cholnoky ír le a Balatonban a Tihanyi-kút mélységéről, szintén a tengeri
mélységmérés kapcsán:
„...A tengeráramlások ugyanis magukkal ragadják a
lefüggesztő zsinórt vagy drótot s emiatt sokkal nagyobbnak mutatkozik a
mélység, mint amilyen az a valóságban.” — S lábjegyzetként:
„Még a Balatonon is megtörtént ez a hiba. Régente, úgy találjuk minden könyvben, hogy a Tihany és Szántód közötti szorulatban 40 m mély a víz. Nagyon vastag kötéllel és könynyű súllyal mérték, az ott észlelhető áramlás elragadta s egészen hamis eredményeket kaptak. A szorosban sehol sem mélyebb a víz 11,5 méternél” (Cholnoky J.—Kövesligethy R., 1908).
Olyan mérési módszereket
próbáltak tehát kifejleszteni, amelyek a tengervíz fizikai paramétereinek a
mélységgel való változására épültek, s így igyekeztek a mérési eredményt
függetleníteni a lebocsátott kötél vagy huzal hosszától. Kísérleteztek a
tengervíz nyomásán (Thomson), összenyomhatóságán (Regnald), elektromos
vezetőképességén (Siemens), a tengerbe hatoló fény visszaverődésén
(Burns) alapuló készülékekkel (Koch N.,1960). Ezek a módszerek a gyakorlatban
nem váltak be, többek között azért, mert a folyamatos mélységmérést nem
lehetett megvalósítani velük, és többnyire csak kisebb mélységeken való mérésre
voltak alkalmasak.
Közvetlenül az
I. világháborút megelőzően még mindig megoldásra várt a jó
mélységértékek mérésének és pontos lokalizálásának kettős problémája.
Alapvető
változást hozott tehát ezek egyikének megoldása, a víz hangvezető
képességét és a tengerfenék hangvisszaverő képességét felhasználó
reflexiós mélységmérés kifejlesztése az I. világháború után. Alexander Behm
(1880—1952) kieli fizikusnak sikerült — még 1911-ben (May, W. E. —Holder, L.,
1973) — kísérletekkel bebizonyítania, hogy a vízben keltett hanghullámok a
tengerfenékről visszaverődnek. 1919-ben megszerkesztette az első
visszhangos (akusztikai, reflexiós) mélységmérő készüléket, amely az
„Echolot” nevet kapta. Tudományos célokra rendszeres echolot-méréseket az
1925—1927-
es „Német Atlanti Expedíció” során a „Meteor” kutatóhajón végeztek. Ekkor még nem volt folyamatos regisztrálás. A mutatós
mélységmérőről két percenként matrózok jegyezték fel az értékeket
(Koch N., 1960, Ulrich, J., 1984).
Néhány
szóval feltétlenül meg kell emlékeznünk erről az expedícióról, amelyet a
két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb vállalkozásának
tartanak: Egymástól 700 km távolságban 14 keresztszelvényt mértek az
Atlanti-óceán déli medencéjében. A megtett kb. 125 000 km-es út során 67 000
mélységadat-meghatározás visszhangos mélységmérővel és 1000 huzalos
mélységmérés; több száz, fenékről vett üledékminta; mintegy 10 000
hőmérséklet- és sótartalommérés stb. jelzik a végzett munka nagyságát
(Haltenberger M., 1965). [Összehasonlításul: az óceánnak ezen a részén kereken
mindössze 1000 mélységmérés történt a háborút megelőző
időszakban (Koch N., 1960)]. Ezeknek az eredményeknek a felhasználásával született
egy 1:20 000 000 méretarányú színes mélységtérkép: 1935-ben Theodor Stocks és
Georg Wüst készítette és a Meteorwerkben tették közzé (Ulrich, J., 1984). A
„Meteor” 1938-ig folytatta kutatásait...
A
két világháború közötti időszak jelentősebb kutatásait ismét csak
táblázatban összegezzük (II. táblázat).
A
II. világháborút követő időszakban a tengerkutatás csak lassan éledt
újra. Bár néhány tengeri nemzet tudósai folytatták a háború előtt
megkezdett kutatásaikat, s a visszhangos mélységmérő igazi forradalmasító
hatása is tulajdonképpen az 1940-es évek közepe után játszódik le - az
automatikus kiíróberendezés alkalmazásával, az echográfok üzembeállításával -,
mégis azt mondhatjuk, hogy jelentősebb expedíciókra csak az 1950-es években
került sor. A folyamatos mélységmérés bevezetésével egyidőben új módszer
született a hajók helyzetének nyílt tengeri meghatározására is (Klinghammer
I.-Papp-Vári Á.,1983). Lehetővé vált tehát a kutatóhajók teljes útvonala
mentén való folyamatos mélységmérés (szelvény- vagy profilmérés), amely az
adatok ugrásszerű szaporodását eredményezte. Ennek következtében új utakat
kellett keresni a mélységmérési adatok tárolására.
Napjainkban
a legtöbb új mérési eredményt az 1:1 000 000 méretarányú ún. „Plotting
Sheet"-eken gyűjtik. Ezek szolgáltak elsődleges alapanyagul a
GEBCO-szelvények szerkesztéséhez is. Az 5. kiadás még teljes mértékben vonalas
mélységmérési technikán alapszik ugyan, de a térképszerkesztésnél már
alkalmazták az automatizálást (Ulrich, J., 1984).
A mérési
pontosság további növelését biztosította az 1953—1954-ben kifejlesztett
mélységmérő- és regisztrálóberendezés alkalmazása. Egészen eddig az
időszakig — ha nagyvonalúan fogalmazunk, azt mondhatjuk, hogy — a
tengerkutatás elsősorban a tengervíz fizikai, kémiai, biológiai
jellemzőinek meghatározására, a felszíni és mélytengeri áramlások
kutatására és a tengerfenéken felhalmozódó üledékek legfelső rétegeinek
vizsgálatára szorítkozott. A tengerfenék topográfiai vizsgálata háttérbe
szorult. Erre az időszakra még az jellemző, hogy az 1942-ben
Sverdrup, Johnson és Fleming (1959) által írt „The Oceans” (Az óceánok)
1959-ben nyolcadik kiadását érhette meg. Ebben a maga nemében páratlan
műben — amit a számtalan hivatkozás is bizonyít a szakirodalomban — a
fenékdomborzatról alig esik szó. A szerzők véleménye szerint: „...
óceanográfiai szempontból a tengerfenék-domborzatban az a leglényegesebb, hogy
a (tenger)víz alsó és oldalsó határát képezi...”. Az 1950-es évek közepéig a
technikai alap hiányzott ahhoz — mint arra Heezen és Menard is rámutat —, hogy
tengerfenék-topográfiával és -morfológiával komolyan lehessen foglalkozni:
"...A mélytengerfenék fiziográfiájának szisztematikus
tanulmányozására nem volt lehetőség addig, amíg a folyamatosan regisztráló
visszhangos szondázót (Echo-sounder) a II. világháborút követően el nem
kezdték széles körben alkalmazni, és csak az első precíziós
szondázóberendezés 1953-as kifejlesztése óta vált lehetővé a domborzat
finomabb részleteinek tanulmányozása...” (Heezen, B. C. —Menard,
H. W., 1963).
Ilyen
technikai fejlődés után a II. világháborút követően az első
igazán intenzív kutatási időszak — mint azt a III. táblázat is mutatja — a
Nemzetközi Geofizikai Év (1957. július 1—1958. december 31.), illetve az azt
megszakítás nélkül követő Nemzetközi Geofizikai Együttműködés (1959.
január 1—1959. december 31.) idejére esik.
Nem
minden előzmény nélkül került sor e páratlan nemzetközi összefogást
eredményező kutatási program végrehajtására. Megelőzte ezt az 1882.
augusztus 1-jén kezdődött első Nemzetközi Sarki Év 11 ország
tudósainak részvételével, melynek eredményeit a következő hét év során 36
kötetben összegezték. Az időpontot úgy választották meg, hogy egybeessék a
Nap aktivitásmaximumával. Ennek a földmágneses jelenségekre, az időjárásra,
az éghajlatra és a tengeráramlásokra gyakorolt hatását kívánták vizsgálni.
A
következő Nemzetközi Sarki Évet a Nap aktivitásminimumának időszakára
szervezték mintegy ötven évvel később, az 1932. augusztus 1-jét
követő 13 hónapra. Ebben a vállalkozásban már 44 ország kutatói vettek
részt, mintegy 100 kutatóállomáson dolgozva. Számos tengeri expedíció kelt
útra, hogy a távoli és kevéssé ismert tengerek vizsgálatát végezze. A kutatási
programok közé bekerült az Antarktisz vizsgálata is. A hatalmas összegyűjtött
ismeretanyag teljes feldolgozásába azonban beleszólt a II. világháború, melynek
során sok értékes, még nem publikált anyag is megsemmisült...
1950-ben
Silver Springs-ben (Maryland, USA) hangzott el a javaslat a harmadik Nemzetközi
Sarki Év megszervezésére. Mivel a különböző tárgyalások során
felvetődött, hogy a sarkvidéki területekről az egész Földre
terjesszék ki az egységes szempontok szerint végzett tudományos
megfigyeléseket, így Nemzetközi Sarki Év (IPY — International Polar Year)
helyett Nemzetközi Geofizikai Év (IGY — International Geophysical Year) lett e
vállalkozás neve, s időszakául 1957. július 1—1958. december 31-et
választották. Még az összehangolt program befejezése előtt a kutatások
idejét 1959. december 31-ig meghosszabbították a Nemzetközi Geofizikai
Együttmőködés keretében. E páratlan összefogás nagyságára jellemző,
hogy 67 ország 30 000 szakembere 4000 kutatóállomáson tevékenykedett!
Az
óceanológiai kutatások mellett a meteorológia, glaciológia, szeizmológia,
gravimetria, geodézia témakörében, a Nap-Föld kapcsolat, a földi mágneses tér,
tellurikus áramok, sarki fény, ionoszféra, meteorok és kozmikus sugarak stb.
témákban folytak megfigyelések, kutatások, amelyek eredményeit
adatgyűjtő világközpontok (World Data Center: WDC) gyűjtötték
össze és tették hozzáférhetővé. Az adatközlés díjtalan s bárki által
igénybevehető, csupán a másolatkészítés költségeit kell megtéríteni. A
Nemzetközi Geofizikai Év évkönyveiben számtalan tanulmány látott napvilágot, s
több kötetnyi katalógus tartalmazza a különböző témakörökben
hozzáférhető adatrendszereket (Szilkin, B. I. et al., 1965).
Ez
a nemzetközi vállalkozás biztosította azt a tudományos alapot, amelynek
felhasználásával a földtudományok oly rohamos feljődése következett be az
1960-as évektől kezdődően, s melynek jelenlegi csúcsa a
nagyszerű földtudományi szintézis, a lemeztektonika elmélete. A II.
világháborút követő időszak jelentősebb expedícióit az 1960-as
évekig a III. táblázat tartalmazza.
Nézzük
azonban, milyen változásokat hozott a II. világháborút követő időszak
a térképi ábrázolás területén!
A
tengerfenék-domborzat atlaszkartográfiai ábrázolásában a „Morskoj atlas”
1950-es megjelenése nyitott új fejezetet (Gierloff-Emden, H. G., 1980). Jóval
később, 1968-ban, Dietrich, G. —Ulrich, J. „Atlas zur Ozeanographie”
című munkája a következő említésre méltó állomás, amelynek óceáni
térképlapjait változatlanul vette át az 1970-ben megjelent Arnold Hanle
szerkesztette „Meyers Grosser Weltatlas”, s ezzel igen korszerű, német
nyelvű, a nagyközönség számára készített atlasz látott napvilágot
(Gierloff-Emden, H. G., 1980). Említést érdemel az „Atlas okeanov” című
atlaszsorozat is, amelynek első két kötete az 1974-ben megjelent „Tihij
okean” és az 1977-ben kiadott „Atlanticeskij i Indijskij okeany” igen gazdag,
részletekbe menő ábrázolást nyújt, de különösen a harmadik kötete, amely
1980-ban került kiadásra, a „Severnyj Ledovityj okean” jelentős igazán az
előzőkhöz viszonyítva korszerűbb, lemeztektonikai szemléletet is
tükröző ábrázolásmódja miatt. Megemlítjük az 1983-ban megjelent „The Times
Atlas of the Oceans”-t, amely az első olyan atlaszt. Hiányosságai ellenére
ez az első atlasz, mely az általunk is alapanyagul választott GEBCO-ra
épült. Áttekintőtérkép jellegű óceánlapjai az 5. kiadásának
mélységvonalrajzát adják egyszerű kicsinyítéssel, gyakorlatilag
generalizálás nélkül (!), kiemelve a 200, 1000, 2000, 3000, 4000, 5000 és 6000
m-es mélységvonalakat. (Itt csak azokat az atlaszokat említettük, amelyek —
ismereteink szerint — újat hoztak a világtenger mélységvonalas és/vagy
mélységiréteg-színezésű ábrázolásában, de nem soroltuk fel azokat sem —
hogy csak egyetlen példát említsünk: The Mitchell Beazley Atlas of the Oceans
1977-ből —, amelyek egy-egy kisebb területre adnak a korábbiakhoz képest
haladó mélységábrázolást.)
A kézitérképek,
térképsorozatok[19] közül —
ismét csak az általunk ismerteket véve figyelembe — említésre méltók Bruce C.
Heezen és Marie Tharp fiziografikus térképei, (11. ábra), a „The Floors of the
Oceans” című sorozat (pl. „Physiographic Diagram of the South Atlantic
Ocean”, 1961, „...Indian Ocean”, 1964, „...North Atlantic Ocean” (Revised), —
1968, „...Western Pacific Ocean”, 1971), és az ezek alapján szerkesztett
“festett” óceán- és tengertérkép-sorozat (amelynek lapjait Heinrich C. Berann
festette és Leo J. Boberschmidt szerkesztette, , s a “National Geographic
Magazine” mellékleteként jelentek meg az 1960-as évek második felétől
(„Indian Ocean Floor” 1967. okt.; „Atlantic Ocean Floor” 1968. jún.; „Pacific Ocean
Floor” 1969. okt.; "Arctic Ocean Floor” 1971. okt.). Ez utóbbiak alapján
több feldolgozás is napvilágot látott, közöttük egy a Kartográfiai Vállalat
terméke, és 1985-ben jelenik meg (12. ábra). Nem tekinthetjük ezeket
“térképnek” a szó pontos értelmében[20].Hangsúlyoznunk
kell azonban óriási szemléletformáló hatásukat, tekintettel
széleskörű elterjedtségükre. Általuk kezd megszűnni a — mondhatjuk —
évszázadok óta rögződött szemlélet az óceán- és tengerfenék
egyhangúságáról, változatlanságáról. (Számos atlasz, köztük természetesen a
„National Atlas of the World” [71] is átveszi ezt az ábrázolást, amely
szemléletességével a biztos sikert garantálja. A “Magazine Atlas” [71] új
kiadása a „madártávlati”, perspektív ábrázolásról áttér — a szárazföldi
domborzatábrázolás fejlődése során is tapasztalható „egyre magasabbról
nézve” szemlélétét követve — a merőleges “rálátásra”, s ezzel a
topográfiai pontosság növelését biztosítja.)
Jónak mondható —
szemléletét tekintve(!)— a már említett „Severnyj Ledovityj okean” –ban [8c]
megjelent térképmelléklet, (címe: Reljef dna Mirovogo okeana 1980), de
ábrázolása nem eléggé részletes. Ennek oka egyrészt a Tanaka által kidolgozott
ún. módosított szintvonalrajz adaptációja[21]
a mélységvonalas ábrázolásra, másrészt ennek folyományaként a falitérkép
durvaságú jelkulcs, (amellyel az igen precíz illesztési követelményeket
támasztó ábrázolásmód esetleges pontatlanságait igyekeztek csökkenteni.) Az
említett okok miatt ezen a térképen az egyes objektumok méreten felüli
ábrázolása már olían nagymérvű, melynek alkalmazása erősen
megkérdőjelezhető (13. ábra)! Itt kell megemlíteni a “General
Bathymetric Chart of the Oceans” (Röviden GEBCO) térképsorozatot (14. és 15.
ábra), amellyel — tekintettel arra, hogy gyakorlati munkánk során
elsődleges alapanyagként használtuk fel — kissé részletesebben
foglalkozunk. A 3.1. fejezetben utaltunk már arra, hogy a GEBCO kiadások körül
is sok az ellentmondás az irodalomban[22].
Nézzük, mit ír pl. [22a] ezzel kapcsolatban!
“Az 1. kiadás 1904-ben, New York-ban a 8. Nemzetközi Földrajzi
Kongresszus elé került.” —(A szelvények zömére ez igaz lehet. A komplett
kiadásra nem!)— “A 2. kiadást még I. Albert befejezte, de azután a
teljes szerkesztési munkát átvette az International Hydrographic Bureau...“— (Mint tudjuk I. Albert 1922-ben meghalt. Így az I. Alberttel kapcsolatos
állítás legfeljebb a szerkesztési munkákra vonatkozhat, hiszen adataink szerint
a 2. kiadás több szelvénye csak 1930 novemberében jelent meg.) — „A 3. kiadás
1955-ben fejeződött be.“ (Legföljebb bizonyos sarkvidéki szelvények
kivételével.) —„A 4. kiadás első két szelvényét 1967-ben adták ki.“—
(Hiányos adataink ellenére sem lehet pontos ez az állítás!) Érdekes lenne ezt a
játékot folytatni, de nem sok értelme lenne... Fogadjuk el inkább azt a
tapasztalatot, hogy a többi forrás sem ellentmondásmentesebb.
Az 1903-ban
meghatározott szelvényezési rendszert, amely az első négy kiadás alapjául
szolgált, a 16. ábrán mutatjuk be. Az első négy kiadásban az egyes
szelvények megjelenési időpontját pedig a IV.
táblázat tartalmazza. (Utóbbinál forrásként a számunkra elérhető
régebbi kiadású GEBCO-szelvények adatai szolgáltak — a 4. kiadással bezárólag
ugyanis az egyes szelvényeken feltüntették az előző kiadások
megjelenési (vagy lezárási?!) időpontját —, illetve egy 1961 és 1966
között kiadott[23]
áttekintőtérképen szereplő, megjelenésére vonatkozó adatok.)
A 17. ábra az 5.
kiadás új szelvényezési rendszerét, az V. táblázat az
ehhez tartozó megjelenési dátumokat tartalmazza.
E kis
térképtörténeti kitérő után kanyarodjunk vissza eredeti
gondolatmenetünkhöz:
A Nemzetközi Geofizikai Év után — napjainkig
— nem volt ilyen méretű nemzetközi összefogás. Tudományos téren is a
“kisvállalkozások” korát éljük, úgy tűnik. Ezek a “kisvállalkozások”
természetesen nem zárják ki a nemzetközi tudományos együttműködés
lehetőségét. Erre számos példa idézhető a Nemzetközi Geofizikai Év
utáni időszakbólis. Különösen a legutóbbi években azonban részben a gazdasági,
részben a politikai válság következtében — a méreteket tekintve — csökkent a
tudományos együttműködés. Nem mintha a kutatókedv csökkent volna, hiszen
hosszú lenne felsorolni akár csak a jelentősebb kutatási programokat is…
Néhány példát említünk csupán, hangsúlyozzva azt, hogy a rendelkezésünkre álló
irodalom alapján nagyon nehéz “rendet teremteni” az 1960 és 1980 közötti
időszak kutatásai sorában. A témát érintő átfogó kiadványok ([42],
[74], [100] stb.) előszeretettel sorolják föl a sokféle programot, számos
irodalmi hivatkozás, utalás található bennük (főleg cikkekre), tényleges
információt azonban alig közölnek, legtöbbször még a kutatás idejét sem
rögzítik, nemhogy a programok célját és eredményeit részletesebben elemeznék…
1959 és 1965
között intenzív kutatás folyt az Indiai-óceán területén. Ennek szervezése a NGÉ
idején kezdődött, s ez még 23 nemzet koordinált tevékenységét jelentette
40 kutatóhajó bevetésével összesen 180 útvonalon, az akkoriban legkevésbé
ismert óceán területén [14], [15], [34], [73]. Számos atlasz — közötük [41] és
[105] — foglalta össze a kutatási eredményeket [73].
Megállapítható,
hogy az 1960-as évektől a tengerkutatásban új irány jelentkezett igen
erőteljesen: előtérbe kerültek a komplex geológiai-geofizikai
kutatások is[24]. Ezt jelzi
a Mohole Project kudarca után szervezett 1964-ben induló JOIDES (Joint
Ocenographic Institutions Deep Earth Samoling) program, amely néhy USA-beli
intézet (Scripps, Woods Hole, Lamont és Institute of Marine Science at the
University of Miami) együttműködése a National Science Foundation
támogatásával. 1965-ben Florida partjainál hajtották végre az első
kísérleti fúrást. Ez a kutatási irányzat gyorsan fejlődött. A JOIDES “társa” az 1968-tól induló DSDP
(Deep-Sea Drilling Project )[25].
A sikereket bizonyítja a nemzetközi együttműködéssé bővülése a
programoknak, 1975-től 6 ország részvételével. IPOD (International
Programme of Ocean Drilling) néven amerikai, angol, nyugatnémet, francia, japán
és szovjet összehangolt kutatások kezdődtek [15], [42], [73].
Egy másik
programsorozat része a TAG (Trans-Atlantic Geotraverse) Project az 1960-as
években az International Upper Mantle Project alatt az USA-n keresztül
készített Transcontinental Geophysical Survey kutatási területéhez csatlakozó
öv geológiai, geofizikai, geokémiai (gravitáció és mágneses anomáliák,
hőáram, szeizmicitás, üledékek, vulkanizmus stb.) vizsgálatát tűzte
ki céljául [94].
Az 1970-es
évektől kezdődően újabb irányzat is jelentkezett: napirendre kerültek
olyan programok, amelyeknek célja a hidroszféra és az atmoszféra
kölcsönhatásának, a közöttük lejátszódó energiakicserélődési folyamatok, a
vertikális és horizontális áramlások vizsgálata stb. A GARP (Global Atmospheric
Research Programme) kapcsolja össze ezeket a kutatásokat (BOMEX, GATE, ANTEX,
JASIN, STREX[26] stb.) [42],
[73], [74], [100]. Ezekkel nem foglalkozunk, hiszen a fenékdomborzattal, annak
megismerésével még áttételes kapcsolatuk sincs.
Az 1971—1980
közötti időszakban szervezett IDOE (International Decade of Ocean
Exploration) széles körben elfogadtatta azt a tényt, hogy a “pusztán” tudományos
célú kutatások is igen fontosak mind a tengeri erőforrások
gazdasági feltárásában, mind pedig az enberitevékenység környezetre gyakorolt hatásának
megértésében [73].
A már
előzőleg is működőkön túl, nemzetközi szervezeteksora jött
létre az 1960-as évek elejétől a programok szervezésére, koordinálására,
illetve finanszírozására. Ezekkel részletesen [42] és [73] foglalkozik.
Összefoglalva azt
mondhatjuk, hogy a II. Világháborút követő, de különösen az 1960 utáni
időszak kutatásai igen szerteágazóak mind a kutatási témákat, mind a
területeket illetően. A vizsgálatok kiterjedhettek az egész Földre (IGY),
óceánok (IIOE) vagy óceánrészek (NORPAX) tanulmányozására, de egészen kis
területek részletes kutatására is szerveztek expedíciókat. Ezek egyike a FAMOUS
(French American Mid-Oceanic Undersea Survey), amellyel kissé részletesebben is
foglalkozunk. Választásunkat az indokolja, hogy az óceánközépi hátságrendszer
helyes ábrázolása minden térkép(mű) sarkalatos pontja, s a FAMOUS éppen e
terület kutatását tűzte ki célul. (E program eredményeinek alábbi vázlatos
összefoglalása talán inkább a morfológiai fejezetbe illene. Hogy mégis itt tárgyaljuk,
annak oka az, hogy hangsúlyozni szeretnénk: a földtudományi kutatások is hozhatnak
felhasználható eredményeket a térképészek asztalára!)
A program
végrehajtására 1973—1974 folyamán került sor francia részről, két
merülőhajó segítségével (Archimčde, Cyana). A FAMOUS
Project volt az első lehetőség a földtudományokkal foglalkozó
szakemberek számára, hogy részleteiben tanulmányozzák az akkréciós lemezszegély[27]
egy aktív részét. A kutatók több, mint 200 órát töltöttek 2500 m mélységben a
riftvölgy fenekén: tanulmányozva, mintát véve és fényképezve azt a zónát, ahol
a vulkanikus és tektonikus folyamatok hatására néhány százezer év alatt több,
mint 3 km széles, új óceáni kéreg alakult ki. A két francia merülőhajóból
kb. 10 000 felvételt készítettek (5. ábra). Közvetlenül az ő kutatási
területük mellett, attól délre helyezkedett el az amerikai merülési övezet,
ahol az „Alvin” tevékenykedett… A francia kutatási terület az Azori-plató
legdélnyugatibb nyúlványának közelében fekszik, a 36°30’ és 37°00’ északi
szélesség, valamint a 33°00’ és 33°20’ nyugati hosszúság között (18. ábra),
olyan területen, ahol a központi repedésvölgyhöz viszonyítva az Amerikai-lemez
0,7 cm/év, az Afrikai-lemez pedig 1,3 cm/év sebességgel távolodik, azaz a két
kontinens egymáshoz viszonyított távolodási sebessége — mely azonos az új
óceánfenék képződésének mértékével — 2,0 cm/év. A fenti zónán belül három
kisebb területet (2-59.ábra) jelöltek ki a részletekbe menő vizsgálatok
elvégzéséhez: a riftvölgy és a transzformvető egy-egy szakaszát, valamint a kettő metszéspontjának
környezetét [3. a), b), c) ábra].
A
lemezszegély ezen a területen 20—45 km hosszúságú riftvölgyszakaszok sorából
áll, amelyek kb. 20°-nyira hajlanak el K-re az É-i iránytól. A
transzformvetők riftvölgyek közé eső darabjai 15—20 km hosszúak, és a
riftvölgyre merőlegesen, az elméleti szétsodródási iránynak
megfelelően helyezkednek el.
A riftvölgy 30 km széles és 1,5 km mély,
nagyjából U-alakú mélyedés, amelynek tengelyzónája — a vulkanikus és a
tektonikus aktivitás fő öve — kb. 3 km széles a tanulmányozott területen.
(„Belső-fenék”-nek nevezték el.) A riftvölgy oldalait a maximális mélység
tengelye felé néző nagy lépcsők sora alkotja (19. ábra). A
„Belső-fenék” kőzeteiből vett minták kora a néhányszor tízezer
évet nem haladja meg, a legfiatalabb — mely kevesebb mint 3000 éves — a
tengelyen elhelyezkedő vulkánról (a „Mont de Vénus”-ról) származik, míg a
„Belső-feneket” határoló falak kora 200 000 év körülinek adódott. A
vizsgálatok arra mutattak, hogy a „Belső-fenék” teljes szélességében
húzófeszültség hatása alatt áll, amely néhányszor tíz méter hosszú és
néhányszor tíz cm-től néhány méter szélességig terjedő, nyitott
hasadékok mentén töri szét újra meg újra a frissen kialakult kérget. Ezek a hasadékok
a riftvölgy irányában helyezhednek el. A hőárammérések éppúgy, mint a
geokémiai és petrológiai vizsgálatok erősen azt sugallják, hogy kis
mélységben olyan magmakamra helyezkedik el a „Belső-fenék” alatt, amelynek
„csúcsa” a tengely közelében van.
A transzformvető 8 km széles,
nagyjából szimmetrikus V-alakú völgyet képez (20. ábra). Ennek a kb. 3 km
szélességű mélyebb, tengely menti szakaszát vizsgálták tüzetesebben. Az
ezen a zónán belül található „Fő-mélyedés”-t — amely csak 550 m széles és
több mint 100 m mély (a környezethez viszonyítva) —, „váll”-ak különítik el a
völgy többi részétől. A morfológiai vizsgálatok azt mutatták, hogy a
horizontális elcsúszások e keskeny „Fő-mélyedés” mentén következnek be. A
transzformvető vizsgált szakaszán két helyen is megfigyeltek hidrotermális
lerakódást, amelyben vas-mangán konkréciók, vas- és mangánoxid tartalmú anyag
(kevés nikkel, réz, kobalt és cink tartalommal) fordult elő.
A riftvölgy és a transzformvető
„metszéspontjá”-t egy hatalmas, kb. 3,5 km sugarú, durván kör alakú,
300—400 m mély depresszió jelöli, mely egyben a FAMOUS-terület legmélyebb
zónája is (18. ábra). A leginkább szembeszökő képződmény ezen a
területen egy K—Ny-i irányú, a 36°57’ É-i szélességen fekvő 100—130 m
magas fal, amely tektonikusan aktív, és amelyik Ny-on, a 33°11’ közelében, 1,5
km távolságra az akkréciós tengelytől hirtelen megszűnik, azt
sugallva ezzel, hogy az akkréció fő zónája 1,5 km széles [7].
Hasonló
eredményeket hoztak az amerikai kutatások is a FAMOUS-területtől délre, az
„Alvin” fedélzetén [18], és a legújabb szovjet vörös-tengeri expedíciók az
ottani riftesedéssel kapcsolatban [9].
[19] Természetesen nem foglalkozunk itt az (5—)10 000 000-nál nagyobb (pl. 1: 1 000 000-s, 1: 250 000-s, 1: 50 000-s) méretarányú térképsorozatokkal, amelyek vagy nem fedik le a világtenger egész területét, vagy pedig az óriási méretarány-különbség miatt a kis méretarányú térképek szerkesztésénél gyakorlati alapanyagként szóba se jöhetnek.
[20] Térkép: A Földön és más égitesten vagy a világűrben található természeti és társadalmi típusú tárgyak és jelenségek sík, a méretarány szerint kicsinyített, generalizált, magyarázó ábrázolása [56].
[21] Az adaptáció nem új! Több, Japánban készült térkép (pl.: Hydrographic Department of Japan: „Chart 6901“) is alkalmazta már korábban [96a].
[22] Ez a kérdés ugyan nem lényegbevágó a tengerfenék-domborzat ábrázolása szempontjából, mégis kár lenne tudomást sem venni az ellentmondásokról.
[23] A kiadás pontos dátuma nem ismert. Mivel
azonban az 1966-os decenberi szelvényeket nem, de az 1961 júliusában megjelent
szelvényt még említi, csak a fenti időpontok között adhatták ki.
[24] Ezek nem rontják, inkább javítják a
fenékdomborzat megismerésének „esélyeit“. A legtöbb ilyen jellegű kutatás
során — pl.: a tengeri mélyfúrásokkal, vagy a geofizika szakterületén belül a
gravitációs, mágneses, szeizmikus szelvények mérésével egyidőben —
szükségképen sor kerül mélységmérésekre, illetve óceánfenék-profilok
meghatározására is (lásd pl.: [78] és [94]).
[25] Célja szintén fúrómagminták felszínre hozatala az óceánfenékről a földkéreg eredetének és mozgásának meghatározásához. Főszereplője a Glomar Challenger fúróhajó [100].
[26] BOMEX—Barbados Oceonographic and Meteorological Experiment,
GATE—GARP Atlantic Tropical Experiment,
ANTEX—Air-Nass Transformation Experiment,
JASIN—Joint Air-Sea Interaction Project
STREX—Storm Transfer and Response Experiment.
[27] Az e részben előforduló földtudományi szakkifejezések értelmezésére a 4. fejezetben kerül sor.