2. Bevezetés
„Ismeretes
az a tény, hogy a tengerfenék sokkal egyhangúbb a szárazföldi felszíneknél s ez
abból adódik, hogy a tenger mélye a feltöltődés birodalma...”
(Magyar szerző véleménye az 1970-es évek végéről)
Sajnos az idézett szemlélet a gyakorlati munkát végző szakemberek
körében világviszonylatban általános még ma is. Mindenekelőtt azt az
állításunkat szeretnénk bizonyítani, hogy a szárazföld morfológiai szempontból
semmivel sincs „kitüntetettebb” helyzetben, mint a tengerfenék. A
tengerfenék-domborzat formakincse éppoly gazdag — a mikroformák tekintetében
bizonyos területeken talán még gazdagabb is —, mint a szárazföldi, csak
másmilyen. Ennek megfelelően az óceánfenék — ha módunkban áll, s ez a
rendelkezésre álló adatok függvénye —, ugyanolyan részletességgel, ugyanolyan
generalizáltsági fokon ábrázolandó, mint a szárazföldi domborzat. Miért volna
kisebb jelentőségű mondjuk az óceáni hátságok központi hasadékvölgye,
mint a kelet-afrikai árokrendszer (1. ábra)?
Ami a nagy morfológiai —
szerkezeti egységeket illeti változatosság tekintetében, elég egy pillantást
vetnünk a magasság- és mélységértékek gyakoriságát ábrázoló görbére, hogy
állításunkat igazoljuk: a tengeri rész egy –1500 m körüli lokális minimummal és
az utána következő –4800 m körüli lokális minimummal „gazdagabb”. Még
szemléletesebb a kép, ha a görbe szárazföldi részét a tengerszintre tükrözzük
(2. ábra).
Köznapi értelemben véve
a formák változatosságát, szintén nem billen a szárazföld javára a mérleg,
pontosabban fogalmazva a tengeri és a szárazföldi domborzat változatosság
tekintetében összemérhető (3, ábra). Ezt bizonyítandó helyeztük egymás
mellé, illetve egymás alá az ábrákat: az a), b) és c) ábrarész tengeri, a d) és
e) pedig szárazföldi területet ábrázol. S hogy a tenger alatti
„hegységrendszerek”, a hátságok tömegükben is összemérhetők szárazföldi
„rokonaikkal”, azt a következő ábra jól mutatja (4. ábra).
S mi a helyzet a
mikroformákkal? A mellékelt felvételek (5. ábra) a FAMOUS (French American Mid
Ocean Undersea Survey) program keretéven készültek ugyancsak az Atlanti-hátság
vidékén5.
Mondhatnánk azt, hogy a
tengerek más, nem hátságvidéki területein talán rosszabb a helyzet. Nos, a
későbbiek során látni fogjuk, hogy ez nem így van. Vannak ugyan kevésbé
változatos területek a tengerfenéken is. De vajon a szárazföldön nincsenek
síkságok? Vessünk össze két ilyen területet (6. ábra)!
Ábránkon egy tengeri és
egy szárazföldi medence
összehasonlítását végeztük el. A méretarány és a vetület azonos. Az ábrázolt
mélységvonalakat a tengeri területen — a jobb összehasonlíthatóság érdekében —
úgy választottuk ki, hogy értékközeik a szárazföldi szintvonalközökkel azonosak
legyenek, azaz:
tengeren: |
szárazföldön: |
értékköz: |
–5500 |
0 |
200 |
–5300 |
200 |
300 |
–5000 |
500 |
500 |
–4500 |
1000 |
500 |
–4000 |
1500 |
500 |
–3500 |
2000 |
500 |
–3000 |
2500 |
500 |
–2500 |
3000 |
|
Mivel a medence összehasonlítása volt a célunk, a tengeri
területeken a –2500 m fölötti, a tengerszintig húzódó övben további tagolásnak
nem volt értelme. A színezésben azért nem követtük a hagyományosan alkalmazott
színskálákat, hogy az összehasonlítást ne befolyásolhassa. Az összevetés
magáért beszél: a két terület tagoltsága valóban összemérhető!
A föld
felületének 29%-át kitevő szárazföldi területekből 20,7%-nyi 0—1000 m
közé esik (148,1 millió km2-ből 106,8 millió km2)
több, mint 2/3-nyi rész! Ugyanakkor ez a Világtenger esetében 71%-ból csupán
8,4%-nyi (362,0 millióból mindössze 43,1 millió km2), ami csak
2/17-nyi rész!
Sorolhatnánk
tovább érveinket az óceánfenék változatosságáról. Bízunk abban, hogy
dolgozatunk kellőképpen cáfolni tudja az évszázadok során kialakult téves
szemléletet, mely napjainkig tartja magát.
5 E kisformák bemutatására csak a logikai sorrend — a nagytól a kicsi felé haladás — érdekében került sor. Természetesen az általunk tárgyalt méretarány-tartományban ábrázolásukra nincs mód!