Városok Magyarországon
A XIX. század első kétharmadának városhálózata - a későbbi koroktól gyökeresen eltérően - még háromszintes volt. A csúcson a megyéktől jogilag is különálló szabad királyi városokat találjuk, amelyek többek között földesúri jogokkal és országgyűlési képviselettel is bírtak. A városok alsó fokozatát a mezővárosok képviselték; a két szélső szint között pedig átmeneti kategóriát képeztek a mezővárosok átlagából kiemelkedő, de a szabad királyi jogállást még el nem érő érseki, püspöki, kamarai városok és privilegizált mezővárosok. Ez utóbbiak a múlt század derekától rendezett tanácsú városokként szerepelnek, s ezt az elnevezést tartja fönn a kiegyezés utáni városreform is. Az 1870-es évektől a kétszintes városrendszerben a szabad királyi kategória folytatását a megyéktől független törvényhatósági jogú városok képezik, míg a rendezett tanácsúak alkotják a megyék alá rendelt “egyszerű” városok derékhadát.
A mezővárosokkal szemben mai városszemléletünk sok tekintetben értetlenül áll. Általában azt hangsúlyozzák, hogy ez a falu-város átmenetet képviseli: olyan falu, amely bizonyos kiváltságokra és központi funkciókra tett szert, vásárt tarthatott, jelentősebb számú iparosa, kereskedője, iskolája volt, s a falusi átlaghoz képest népességkoncentrációt képezett. Emellett leginkább a nyugat-európai várostípustól való eltérésekről, ill. lemaradásról esik szó: mennyivel erősebb még az agrár jelleg, kevesebb az egymás mellé épült emeletes ház, az ún. "városias" beépítés, és a lakosság száma is - noha ebben vidékenként jelentős eltérések vannak - általában elmarad a “valódi” városoktól.
Az eredetileg jogi kategóriát jelentő mezőváros (oppidum) fogalma a XX. században az agrárvárossal mosódott egybe: annak szinonímája lett. A velük foglalkozó bőséges irodalom egyik kulcskérdése: melyik mezőváros vihető a “városi küszöbön” belülre? Ezért számos eljárást dolgoztak ki a városi jelleg minősítésére, figyelembe véve a lakosság számát és foglalkozási megoszlását, a központi funkciókat, az infrastrukturális ellátottságot, a "városias" külsőt, stb. E városminősítéseket a múltra is kiterjesztik, és a különböző ismérveket - esetleg módosított küszöbértékekkkel - úgy kombinálják, hogy nagyjából a mainak megfelelő számú várost kapjunk, illetve valamivel kevesebbet, hiszen az urbanizáció előrehaladtával a városok számának nyilván növekednie kellett.
E kissé sarkított megfogalmazás talán rávilágít arra, hogy a mai kritériumoknak a múltba vetítése magában hordja az akkori helyzet félreismerésének veszélyét. A térben és időben is változó “városkritériumoknak” mai városaink sem felelnek meg mindenben: Túrkevének pl. nincs önálló vonzáskörzete, Érd ma is elmarad a városias beépítettségben megkövetelt normáktól, újabban várossá emelt településeink egy része pedig még szomszédos falvak hozzácsatolásával is csak “alulról súrolja” a sokáig irányadónak tekintett (s a nyolcvanas évektől már egyre inkább föladott) 10 000 fős népességi küszöböt.
A történeti-földrajz szempontjából leghelyesebb tudomásul venni, hogy az adott korszakban mit tekintettek városnak. Márpedig a múlt században a mezővárosokat egyértelműen a városok közé számították: a kategórián belüli különbségek a több tízezres Kecskeméttől és Hódmezővásárhelytől a pár száz fős kis mezővárosokig nyilván jelentősek, de a kategórián belüli szóródásnak, sokszínűségnek tekintendők, s a településhálózat regionális sajátosságai szerint vizsgálandók.
A magasabb településkategóriába bekerülni, ill. a magasabb státuszt megőrizni mindig politikai kérdés is. A feudalizmus idején a legnagyobb előnyökkel a szabad királyi státusz elnyerése kecsegtetett. Ezt lehetett a legnehezebben elérni, ezért is alakult ki az egyelőre még sikertelen “pályázókból” a városhálózat második, átmeneti szintje. Több idetartozó város (pl. Miskolc - kamarai város, Eger - érseki város) évszázados sikertelen harcot folytatott a szabad királyi státuszért. Amelyik város viszont elérte e szintet, az 1870-es évekig - a feudális privilégiumok felszámolásáig - szinte biztosan meg is őrizhette azt (nem számítva a török hódoltság miatt derékba tört városokat: ezeknek újra kellett kezdeni a jogi státusz visszaszerzését).
Figyelemre méltó, hogy a városok első vonalába kerülés később is igen nagy jelentőséggel bírt. Az 1970-es években pl. Győrnek még sikerült a 100 000 fős "bűvös határt" túllépve bekerülni a megyei városok és a vidéki régióközpontok közé; ugyanez azonban a százezer főt szintén elérő Kecskemét, Székesfehérvár és Nyíregyháza számára csak évtizedes várakozás után (és a "felvételi küszöb" 50 000 főre mérséklésével együtt) csak az 1990-es rendszerváltozással vált lehetővé.
A mezővárosok és a falvak közötti fluktuáció a feudális korszakban a falu-város átmenet viszonylagos nyitottságát jelezte. A falu-város határ éppen a mezőváros kategória eltörlése miatt, az 1870-es évektől merevedett meg: ekkor kapott maga a városi jogállás fokozott politikai jelentőséget. Ez a mai napig így van: a jelentősebb falvak - közöttük sok egykori mezőváros - ezért mozgatnak meg minden követ a városi cím elnyeréséért, illetve visszaszerzéséért.
Mindez elválaszthatatlan a város- és a megyerendszer viszonyától is. A feudális vármegye a szabad királyi városok kivételével minden városnak fölé volt rendelve, s ez a fölérendeltség a kapitalista és a szocialista korszakon át napjainkig megmaradt. A második-harmadik vonalbeli városok 1870-ig a járásokba is betagozódtak; a reform után a második vonalban maradók (rendezett tanácsúak) a járásokkal egyenrangú státuszba kerültek, a harmadik vonal pedig - immár községgé visszaminősítve - maradt tovább a megyén belül a járásrendszerbe is betagozódva. A városok jelentősége tehát a megyétől, ill. a járástól való függetlenedés mértékében fejeződött ki; a megyébe, ill. a járásba való betagozódás pedig a városi szint csökkentését, ill. elvesztését jelentette. A magasabb autonóm státusz és a közvetlen környezettel egy igazgatási keretbe tartozás tehát ellentmondásba került egymással, ami a sokat emlegetett “város és vidéke” problémakör gyökerének tekinthető.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!