Sydow és Streffleur munkái már előkészítették a térképtudomány ismeretrendszerének integrációs szemléletét. Ehhez több más publikáció is hozzájárult, de az igazi fordulópontot Tóth Ágoston (1812-1889) könyve hozta meg: "A helyszínrajz és a földképkészítés történelme, elmélete és jelen állása", amely 1869-ben jelent meg Pesten (52. ábra / 53. ábra). Tóth "helyszínrajz" alatt topográfiai kartográfiát, a "földképkészítés" alatt pedig kisebb méretarányú térképek elkészítését értette, amelyet röviden földrajzi kartográfiának nevezhetünk. A kartográfia e két nagy területe számára nem volt még közös fogalma, de könyvében már együtt tárgyalta őket. Bevonta a tematikus térképeket is, voltaképpen csak a vetülettan hiányzott. Tóth a helyszínrajz fejlődésével kapcsolatos megjegyzéseivel a kartográfia tudománnyá válásának történelmi és aktuális vonatkozásait is felismerte: "A helyszínrajznak eddig csupán hadi czélja volt, és történelme épen oly viszonyokon ment át, mint a vegyészet, mely... szolgálja volt az alchimiának és gyógyászatnak, és csak később bontakozott ki lánczaiból és lett önálló tudománnyá. A helyszínrajz is szolga volt a had kezében, csak egyoldalú kifejlődésben részesült és csak újabb időben jön öntudatra, azon helyet foglalván el, melyre befolyása által a földírásra és földtanra oly igen érdemes. A hadi térképek és földabroszok kiállítása csak mellékes czélnak tekinthető..., sokkal jelentékenyebb a helyszínrajz készítményének azon hivatása, miszerint az ipart és kereskedést előmozdítja, s a közjólétet és miveltséget gyarapítsa."
Itt felmerül a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a kartográfia fejlődésében akkor még a periférián meghúzódó Magyarországon fogalmazódik meg az integrációs szemlélet manifesztuma és nem a kartográfia akkori centrumaiban. Ehhez figyelembe kell venni a következőket: Tóthnak már kiképzésétől kezdve jó kapcsolatai vannak a kartográfia egyik fő székhelyével, Béccsel, Hauslab tanítványa az ottani Katonai Mérnökakadémián. A vezérkari beosztás megszerzéséhez térképészettel foglalkozik, és így részt vesz a II. katonai felmérésben. Munkatársa a Katonaföldrajzi Intézetnek. Ezek a kapcsolatok a magyar szabadságharc alatt megszakadnak, Tóth ezredest a szabadságharcban való részvétele miatt halálra ítélik, az ítéletet azonban várfogságra változtatják. Szabadulása után több munkakörben dolgozik: uradalmi ispán, megyei mérnök, oktató a Keszthelyi Földműves Iskolán. A kiegyezés Magyarországnak térképészeti szempontból is új lehetőségeket ígért. Tóthot a Közlekedési Minisztérium főmérnökének nevezik ki és megbízzák a Topográfiai osztály megszervezésével. A nemzetközi tapasztalatok figyelembevételének biztosítására Tóthot európai tanulmányútra küldik, így kapcsolatba kerül a kartográfia centrumaival. Meglátogatja Hauslabot Bécsben, Sydow-t Berlinben. "Helyszínrajz..." című munkájában Tóth lényegében ezt a tanulmányutat értékelte ki, és javasolta egy magyar helyszínrajzi intézet felállítását. Felismerte, hogy csak úgy tudja elérni Magyarország felzárkóztatását a térképészet élvonalába, ha a térkép iránti sokrétű igényt és így a kartográfia minden területét figyelembe veszi, ellentétben a bécsi Katonaföldrajzi Intézet akkori gyakorlatával. Integrációs szemléletének kialakulásában sokféle irányú tevékenysége mellett hazafiúi érzülete is szerepet játszott, progresszív patriotizmusában, mint ezt írásai is bizonyítják, a hazafiság és a nemzetközi haladás egymással szorosan összefüggő egységet alkotott. Ebből kifolyólag tudományszemléletében nyoma sem volt a természettudomány és a társadalomtudomány ellentétének, ami hozzájárult ahhoz, hogy a szaktérképeket tematikailag igen átfogó formában tárgyalta.
Végeredményben azt mondhatjuk, hogy Tóth Ágoston európai kapcsolatai és az ország már említett periferiális helyzetének előnyei egymást erősítették, és rendkívül kedvező helyzetet teremtett egy nagy horderejű stratégia kidolgozásához, amely a magyar térképészet kibontakozását célozta, és amelynek a kartográfia integrációs szemlélete egy szükségesen velejáró, de nem az előtérben álló része volt. A kedvező állapot azonban csak időleges volt, Tóth koncepciója illuzórikusnak bizonyult. A Katonaföldrajzi Intézet monopóliumát nem tudta megtörni, Magyarországnak a Monarchián belüli viszonylagos függetlenségének határai is megmutatkoztak. Ugyancsak jelentkezett a perifériás helyzet egy további hátránya, a centrumra való visszahatás korlátozottsága. Hiába írta meg Tóth könyvét németül is, nem talált rá kiadót. A bécsi könyvkiadók attól tartottak, hogy egy magyar ember kartográfiai tárgyú munkáját német nyelvterületen nem fogják komolyan venni. A magyar változatot is csak úgy tudta kiadni, hogy bécsi anyósának anyagi támogatását is igénybe kellett vennie. A nemzetközi tudományos élet erről a munkáról főleg a Petermann "Közleményei"-ben megjelent rövid ismertetés alapján szerezhetett csak tudomást. Ennek hátterére csak az utóbbi időben derült fény. Kissé tragikomikus és fájdalmas is, hogy ezt Tóth Ágostonnak magának kellett megfogalmaznia.
A 70-es évek elején a kartográfiai tankönyvekben is kezd megjelenni az integrációs
szemléletre utaló tematikai kibővülés, ez azonban a katonaságnak a térképpel
szemben támasztott igényének megváltozásával is összefüggött.
A vontcsövű és gyújtótűs puska elterjedésével megkezdődött az
átmenet egy új taktikai formába: a gyalogság fellazult alakulatban - csatárláncban - nyomult
előre, és így jobban ki tudta használni a terep adottságait. A technika fejlődése a
stratégiára is kihatott; a frontális támadás megnehezült, így az ellenség
szárnyainak megtámadása került előtérbe. Ugyanakkor rendkívüli
mértékben megnőtt a hadsereg létszáma. Tovább nőtt a térkép szerepe a
katonai hadműveletek összehangolásában, koordinálásában, de erősödött
taktikai jelentősége is. Ez mind azzal járt, hogy a térkép pontosságát illetően
fokozódott a hadsereg igénye, a nagyobb precizitású térkép elkészítése
viszont specialistákat követelt meg. A katonai térképigény differenciálódott is, nemcsak
nagy-, hanem kisméretarányú térképekre is szükség volt. Ezek a folyamatok a katonai
kartográfiai tankönyvirodalom tematikus bővüléséhez vezettek. A még mindig aktuális
térképvázlat-készítés mellett a térképhasználati ismeretekre tolódott a
hangsúly. Ezzel egyidejűleg csökkent a tankönyvek innovációs jellege,az ismeretek egyszerű
reprodukciója általánossá kezdett válni.
A magyar nyelvű tankönyvek is ezeket a folyamatokat tükrözik vissza. A kiegyezés után
Magyarországon is meginduló tisztképzésben
Tóth Ágoston is részt vett, de tankönyvet nem írt. Novák Lajos (1843- 1890) honvéd
századosnak, a Ludovika-Akadémia tanárának 1872-ben megjelent tereptankönyve viszont már
tárgyalta a terep ábrázolását is. Kiemelte a térképolvasás
jelentőségét is: "A tervek és térképek olvasása a katonára nézve ép
oly fontos mint azok vázolása. Minden hadapródtól de főleg tiszttől megkivántatik, hogy a
terveken és térképeken eligazodni birjon." Zsoldos Ferenc, aki szintén honvéd százados és
a Ludovika-Akadémia tanára volt, 1875-ben jelentette meg "Tereptan és tereprajztan" című
tankönyvét. Új dolgokat ez sem tartalmazott, mivel a "hivatalos szabványok és tanszabályok
által kimért körre" kellett szorítkoznia, pl. a domborzat-ábrázolási módszerek
közül csak a vezérkar által elfogadottat tárgyalta.
Ebben az időben a középiskolák számára is írtak kartográfiai tankönyveket. Új felismeréseket ezek nem tartalmaztak, jelentőségük a kartográfiai ismeretek terjesztésében állt. Példaként csak a magyar nyelvű tankönyveket említjük. 1879-ben Xántus János (1825-1894) adott ki tankönyvet "A föld- és térképkészítésről", amely kiemelte a kartográfiatörténet ismeretének fontosságát: "A földkép készítésről... csak úgy lehet helyes fogalmunk, ha a földkép-készítést mint egy történeti rendben tanuljuk megismerni..." Xántus részt vett a szabadságharcban, fogságba került, de megszökött. Észak -Amerikában került kapcsolatba a felméréssel, s néprajzi kutatásaival is kitűnt. Zák József földrajztanár szintén írt egy kartográfiai tankönyvet "A térképrajzolás elemei" címmel. 1880-ban jelent meg és a kartográfia több területét tárgyalta.
A katonai kereteken belül a XIX. század utolsó harmadában jelentős specializálódás ment végbe a térképészet terén. Az Osztrák-Magyar Monarchiában ezt elsősorban a Katonaföldrajzi Intézet tette lehetővé. Az intézménynek 1881-től folyóirata is volt, az ebben megjelent cikkeknek mintegy negyede kizárólag kartográfiai témákkal foglalkozott. Az intézet munkatársai úttörő munkásságot fejtettek ki a térképsokszorosítás irodalmának kialakításában is. Különösen kitűnt ebben Ottomar Volkmer alezredes (1839-1901), a Műszaki osztály vezetője. 1885-ben megjelent monográfiájában ("Die Technik der Reproduktion von Militär-Karten Plänen" - Katonai térképek és tervek sokszorosítása) magas színvonalon foglalta össze a kor idevágó ismereteit. Volkmer a sokszorosítási eljárások továbbfejlesztéséhez is hozzájárult, különösen a fényképészetnek a sokszorosítási eljárásokba való bevonása és a galvanoplasztika terén ért el jelentős eredményeket.
A 36. ábrából kitűnik, hogy a 80-as évek elején a publikációk számának
felfelé ívelése kissé megtorpant, s még szembetűnőbb ez az igen jelentős
publikációk esetében (48. ábra). A 37. ábrából az is látszik, hogy ez a
törés Poroszországban nagyobb volt, mint a Monarchiában, annak ellenére, hogy Poroszország
ekkorra már Németország egyesítését végrehajtotta. A megtorpanás fő
okát abban kell keresni, hogy a kartográfia helyzete a katonai kereteken belül átalakult, a hadtudomány
és a kartográfia módszertana között megváltozott a viszony: a hadtudomány erősebben
koncentrált a ténylegesen katonai dolgokra, de a Monarchiában ezt a tendenciát a topográfiai
térképészet kedvező intézményesedése nagymértékben kompenzálta.
A megtorpanás másik oka az volt, hogy a domborzat-ábrázolás módszertanában
alábbhagyott a vita. Az új szemléletmód elterjedése ugyan nem szüntette meg a
különböző irányzatok vitáját, de a tolerancia növekedése fékezően
hatott rá. Kicsit hasonlított ez az Angliában már korábban kialakult helyzetre.
Német nyelvterületen a 90-es évek elején lángolt fel újra a vita, melynek előzményei a
svájci gyakorlati kartográfiába nyúltak vissza. Az alpesi turizmus nagy lökést adott itt a
topográfiai kartográfiának, és kialakulhatott nemkatonai intézményrendszere is, az Alpesi Klub
és térképkiadók révén. A ferde megvilágítás, a légperspektíva
és a tarka színek bevonásával gyönyörű, plasztikus hatású térképek születtek.
A vitát Fridolin Becker (1854-1922) 1890-ben megjelent cikke vezette be. Becker, a svájci kartográfia
jelentős alakja, a zürichi politechnikumban topográfiát és térképrajzot tanított, a
svájci vezérkar őrnagya volt. Cikkében azt állította, hogy a katonák által használt
térképek olvasása azért olyan nehéz, mert ezek a térképek túlságosan
mértani jellegűek, és a művészi kivitelezés háttérbe szorul. Példaképnek
a svájci nem hivatalos kartográfia termékeit tekintette.
Ezzel kialakult a vita a művészet és a
tudomány kapcsolatáról a kartográfiában, és itt is megmutatkozott a polarizáció,
amely ellentmondásos formában gyakorolt hatást az elméleti kartográfia fejlődésére.
A művészet szerepének túlhangsúlyozása annak a nézetnek a kialakulását
eredményezte, hogy a kartográfiában az elméletnek igen csekély szerepe van.
Ennek a felfogásnak a cáfolatára való törekvés - legkövetkezetesebb képviselője Karl Peucker volt - pedig
ahhoz a próbálkozáshoz vezetett, hogy a térkép művészi jellegű
vonatkozásainak is tudományos magyarázatot kell adni. Egy másik irányzat viszont minden
művészettel kapcsolatos szubjektivizmus kiűzésére törekedett. Ez az irányzat a
konzervativizmust támogatta ugyan, de a domborzatábrázolás újabb módszereinek a
kidolgozásához is adott impulzust, mint ahogy azt Pauliny Jákob József (1827-1895) módszere mutatja.
Pauliny ezredes Magyarországról származott, évtizedekig volt a Katonaföldrajzi Intézet
munkatársa. A domborzatábrázolás megújítását célzó elveit
1895-ben publikálta az Osztrák Katonai Folyóiratban (Streffleurs Österreichische Militärische Zeitschrift-ben).
Pauliny a ferde megvilágítás híve volt, s Lehmann-ellenessége ellenére a lehmanni
skálát vette át annak bemutatására. Újítása abban állt, hogy egy ún.
"fényskálát" és egy ún. "árnyékskálát" különböztetett meg.
Az előbbit fehér színben, az utóbbit feketében rajzolta meg, ami úgy vált lehetővé,
hogy halványszürke színű papírt használt. E két skála megrajzolását - a
lehmanni sötétségi értékek figyelembevételével - a legegyszerűbben csíkozással
lehetett volna megoldani, de, mivel Pauliny a csíkozást rendkívül ellenezte, árnyékolást
alkalmazott. Végül is azt javasolta, hogy a szintvonalakat kell a ferde megvilágítás révén
plasztikussá tenni. A teljesen megvilágított részeken a szintvonalakat folyamatos fehér vonallal, a teljesen
árnyékban levő szintvonalakat folyamatos barna vonallal ábrázolta, az átmeneteket szaggatott
és pontozott vonalakkal érzékeltette. Egy kortárs értékelése szerint ez a módszer
üstökösként ragyogott fel a kartográfia egén, de olyan gyorsan le is tűnt. Történelmi
szempontból mégis lényeges, mert a XIX. században ez volt katonai kereteken belül az utolsó
kísérlet a domborzatábrázolás továbbfejlesztésére.
A konstitúció első fázisában megnövekedett a kommunikáció a kartográfia különböző intézményi keretein belül fejlődő területei között. Az integráció elsősorban a publikációk szintjén jelentkezett; egyre bővült a kartográfiának a korábbinál átfogóbb tárgyalására törekedő publikációk száma. Ezek a törekvések általában spontán jellegűek voltak olyan értelemben, hogy a kartográfia önálló tudománnyá válását követelő proklamációt még nem tartalmaztak. Érintetlenül maradtak az intézményi alapok is, az átfogó intézményesítésre még csak eredménytelen javaslatok születtek, amelyek főleg a gyakorlati kartográfiai tevékenységre vonatkoztak. Ilyen jellegű volt pl. Tóth Ágoston javaslata 1869-ben. 1884-ben Karl Zöppritz (1838-1885) königsbergi földrajzprofesszor a katonai kartográfia egybefogását követelte, hogy ezzel valami egységes egész jöjjön létre. Alekszej Andrejevics Tillo (1839-1900), orosz vezérőrnagy 1895-ben, Londonban, a 6. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson egy nemzetközi kartográfiai egyesület létrehozását javasolta a geodézia mintája alapján.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!