4.1.2 1813-1844
4.1.2.1 Németország/Osztrák-Magyar Monarchia

Ez az idôszak Németországban és az Osztrák- Magyar Monarchiában a lehmanni paradigma konszolidációjának jegyében zajlott le. Lehmann tanainak recepciója lényegében a domborzatábrázolásra korlátozódott, az a felfogása, hogy a térképi ábrázolás minden elemét, és nem csak a domborzatábrázolást, tudományos alapokra kell fektetni, nem talált elismerésre. Ezzel tulajdonképpen Lehmann tanainak leszűkített, dogmatikus változata vált uralkodóvá. A konszolidáció elsô jelei közé tartozott, hogy a Lehmann-féle csíkozási skála radikális megreformálásának gondolata visszaszorult, és hogy egykori ellenségei a lehmanni módszer diadalát jövendölték meg. 1818-ban a porosz vezérkar már emellett tört lándzsát. A Porosz Hadügyminisztérium topográfiai munkákra vonatkozó utasítását Carl Decker ôrnagy (1784-1844) dolgozta ki. Decker már két évvel korábban megjelent könyvében is síkra szállt a Lehmann-féle csíkozás mellett, elismertetéséhez azonban nemcsak ezzel, hanem befolyásosságának latba vetésével is hozzájárult. Deckernek vezetô beosztása volt a porosz topográfiai térképészetben, amelyet ebben az idôben rendeltek a vezérkar hatáskörébe. Tanított az 1810-ben alapított berlini Általános Katonai Iskolán (a késôbbi Hadiakadémián), ahol a térképtan és a topográfiai térképezés a fontos tárgyak közé tartozott. Tagja volt a rettegett tisztvizsgáztató bizottságnak, amely évente kb. 600 tisztjelöltet vizsgáztatott térképészetbôl is.
A konszolidáció egy másik jele az volt, hogy a Lehmann-féle csíkozási módszer nemcsak a katonai térképészetben hódított. Így pl. az ekkor még Párizsban élô Alexander von Humboldt (1769- 1832) kommentárt írt, amelyben az elméleti alapok hibáit korrigálta, de nem volt gyakorlati hatása, ami abból a törekvésbôl fakadt, hogy az elmélet és gyakorlat összhangja biztosítva legyen. A tanítványok publikációikban nagy súlyt helyeztek a lehmanni felfogás közérthetô magyarázatára, hogy ezzel is elôsegítsék elterjedését. A 20-as évek elejére Lehmann elmélete nemcsak egységesebb és kiforrottabb lett, hanem érthetôbb és világosabb is, mint magának a mesternek az elôadásában. Ellenzéki hang már csak elvétve akadt. Az egyik legmakacsabb ellenfél éppen Szászországból - Lehmann hazájából - jelentkezik, ahol a Lehmann-féle csíkozást már szintén bevezették. Georg Wilhelm Horrer (1783-1852), a Drezdai Mérnök Akadémia tanára még a régi elvekbôl kiindulva támadja, de észrevesz egy olyan momentumot is, ami nem hatolhatott el a Lehmannt követôk tudatáig, mármint, hogy ôk - Horrer szavaival - egy hitvallás bigott követôi, akik Lehmann műveit szentírásnak tekintik, s - modern megfogalmazásban - egy paradigma rabjai.
Poroszországban a 20-as évek elején lezárul a Lehmann-féle csíkozás megreformálásának korszaka, amely az utolsó években már az enyhébb reformok irányába terelôdött. Ez az idôszak a Müffling-féle csíkozás megalkotásával zárul 1821-ben. Müffling - aki ekkor már a porosz vezérkar fônöke - a korábbi reformtörekvéseket fogta össze (45. ábra), így ô, aki egykor a Lehmann-féle módszer legradikálisabb reformereként lépett fel, a mérsékeltebb reformirányzat híve lett. Müffling módszerét utasításában csak a felvételi szelvényekre korlátozta, úgyhogy ez Poroszországban nem lett egyeduralkodóvá, a Lehmann-féle csíkozást továbbra is alkalmazták és oktatták.
Amikor a csíkozás reformmozgalma Poroszországban a végéhez közeledett, akkor kezdôdött meg az Osztrák Birodalomban. A legradiálisabb reformkísérlet Lakos János (1776-1843) nevéhez fűzôdik, aki a szállásmesteri törzs ôrnagya volt. Javaslatát 1820-ban az osztrák katonai folyóiratban megjelent tanulmányában fejtette ki. Szerinte Lehmann módszerét "szemtelenül, minden mást kétségbe vonva, hevesen, türelmetlenül adta elô, úgy, mint minden újító, meg volt gyôzôdve elméletének csalhatatlanságáról." Lakos szerint a domborzat katonai célú ábrázolásánál a járhatóság gyors leolvashatóságára kell helyezni a fô hangsúlyt. Öt lejtôkategóriát különített el; eszerint:

Az elsô kategóriát pillacsíkokkal, a másodikat cikk-cakk alakú csíkokkal, a harmadikat egyenes vonalú csíkokkal, a negyediket pedig keresztcsíkozással ábrázolta. Az egyes kategóriákon belül a csíkok formája, ill. sűrűsége szerint további fokozatokat különített el, így a vezérszignatúra elvének alkalmazásával egy igen jól differenciált és mégis jól olvasható skálát kapott. Lakos javaslatát egy ábrával is szemléltette (46. ábra). Ennek az ábrának technikatörténeti érdekessége is van, mivel ezt Alois Senefelder (1771-1834) - a kônyomtatás feltalálója - sokszorosította. Lakos fontosnak tartotta a domborzatábrázolás egységesítését. Azt ajánlotta, hogy ezt a problémát nemzetközi vita után egy bizottság oldja meg ideális domborzatábrázolási mód általános bevezetésének elrendelésével.
A lejtôkategóriák tarka színfelületekkel való ábrázolása - Müffling javaslatához hasonló formában - Ausztriában is felmerült. Ezt az osztrák szálláscsináló törzs által alkalmazott módszert Ludwig Welden ezredes írta le 1825-ben.
Az Osztrák-Magyar Monarchiában végül is a Lehmann-féle skálát vezették be, azzal a változtatással, hogy a magashegységek jobb ábrázolhatósága érdekében a skálát a 45° fölé is kiszélesítették.
A német szakirodalomban ebben az idôszakban a csíkozáson kívül alig került sor más domborzatábrázolási módszer tárgyalására. A Mariabrunni Erdészeti Akadémia matematikaprofesszora, Georg Winkler (1776-1853), 1823-ban megjelent könyvében a Lehmann-féle módszert már a szintvonalas módszerbôl kiindulva bírálja. Winkler már 1811-ben foglalkozott a szintvonalas ábrázolással az ugyancsak erdész Johann Christian Meyer (1777-1854) 1810-ben leírt módszere alapján. Ehhez a magassági értékeket barométerrel állapította meg.
Winkler egy réteges felépítésű hegy tanulmányozásánál jött rá arra, hogy a szintvonalakat trigonometrikus úton is meg lehet kapni. A csíkozás és a szintvonalak kombinációját javasolta. Ezzel szemben a matematikus Friedrich Wilhelm Spehr (1799-1854) a szintvonalakat magukban is elegendônek tartotta a domborzatábrázoláshoz, ezeket azonban olyan sűrűn kívánta megrajzolni, hogy plasztikus hatást érjen el. 1823-ban megjelent könyvecskéjében Lehmannt meg sem említi, de azzal, hogy némi változtatással átveszi elsô könyvének címét ("Ferde felületek megjelölésének új elmélete..."), elárulja, hogy az általa leírt, a horizontális csíkozáshoz közelálló szintvonalas ábrázolást kívánja a Lehmann-féle csíkozás helyett bevezetni (47. ábra).
A neves osztrák térképész, Franz von Hauslab (1798-1883) a szintvonalas domborzatábrázolási módszert 1815-ben ismerte meg Franciaországban, s a 20-as évek elején tanította a Bécsi Katonai Mérnök Akadémián. Nagy szerepe volt a magassági rétegszínezés kifejlesztésében is. A lejtôcsíkozás "minél meredekebb, annál sötétebb" elvébôl kiindulva a "minél magasabb, annál sötétebb" elvet alakította ki. Úttörô munkát végzett azáltal is, hogy a domborzatárnyékolást felkarolta, mivel ezt a régi módszert a csíkozás szinte teljesen kiszorította. A katonai szempontok mellett fontos volt, hogy kitűnôen lehetett sokszorosítani. Rézlemezekrôl lehetett ugyan árnyalatokat is nyomtatni, de az eljárás nehézkes volt, az ekkor feltalált könyvnyomtatás viszont erre kiválóan alkalmas. Ezt Hauslab korán felismerte, és már 1817-ben tárgyalt a feltalálóval, Senefelderrel a litográfiának a kartográfiában való alkalmazásáról és Senefeldernek Bécsbe való áttelepülésérôl. Hauslab erre felhatalmazást is kapott a szálláscsináló parancsnokságtól. 1825-ben kiadott egy kis munkát, amellyel bizonyítani kívánta, hogy módszere jól alkalmazható a kartográfiában. Így született meg valószínűleg az elsô nyomtatott domborzat-árnyalás. (Az irodalomban ezt eddig 1836-ra tették.)
A 30-as és 40-es években több katonai tankönyvben is leírták a szintvonalas módszert. A topográfiai felmérésnél megkezdôdött gyakorlati alkalmazása is, így Hannoverben 1829-ben, Badenben 1833-ban, Poroszországban 1847-ben. A szintvonalakat nemcsak jól lehetett kombinálni a lejtôcsíkozással, hanem annak konstrukciós alapjául is használták. A szintvonal jelentôségének felismerése egymagában még nem hozott paradigmaváltást, mivel a szintvonalas domborzatábrázolási módszert az uralkodó paradigma szellemében általában úgy ítélték meg, hogy önmagában nem elegendô a domborzat bemutatására, így nem is alakult ki élénk vita a csíkozás és a szintvonal hívei között. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az uralkodó paradigmán a kimerültség jelei mutatkoztak, a publikációk nagyrészt a már elért ismereti szintet reprodukálták, csökkent az új gondolatok aránya. A lehmanni paradigma kimerülésének egy további jele: Lehmann fô műve 1843-ban jelenik meg utoljára. A stagnáció leginkább az igen jelentôs publikációk frekvenciájában mutatkozott meg: a 48. ábra az igen jelentôs publikációk megjelenési gyakoriságát mutatja Poroszországban, Szászországban és a Monarchiában. Meglepôen nagy a stagnáció Szászországban. Azt is leolvashatjuk, hogy a Monarchiában a katonai keretek kedvezô körülményeket biztosítottak jelentôs publikációk létrejöttének, ellentétben Porosz-országgal, ahol csökkent a katonai keretek között kialakult jelentôs publikációk száma. Szerepet játszhatott ebben az uralkodó paradigma hatása, a porosz hadtudománynak a pragmatizmus felé tolódása és a kartográfia intézményi rendszerének kevésbé konzekvens kiépítése is. A topográfiai térképezés intézményrendszerének kiépítése a Monarchiában, így pl. a bécsi Militärgeographi-sches Institut (Katonaföldrajzi Intézet) megalapítása 1839-ben, a kartográfia metaszférájának is jó fejlôdési lehetôségeket biztosított.
A XIX. század elsô felében uralkodó paradigma mechanizmusának vizsgálatát mennyiségi alapon is elvégeztük, az eredményt a 49. ábra mutatja. Nem akarunk ismétlésekbe bocsátkozni, így csak a következôket emeljük ki: A rendszerkonform innovációknak nagyobb esélyük van a publikálásra és elismerésre, mint az uralkodó paradigmával ellentétben álló ismereteknek. Itt egy önszervezô hatás mutatkozik. Egy új paradigmára való áttérésre csak akkor kerül sor, ha a régi gondolkodási mód minden variációja kimerült. A paradigmát alkotó és azt elôkészítô innovációs jellegű publikációk frekvenciájának logisztikus görbéje tehát a paradigma fejlôdésének belsô mechanizmusából is ered.
Talán ennek a belsô mechanizmusnak a hatása nyilvánult meg abban is, hogy olyan felismerések, gondolatok is feledésbe merültek, amelyek még mai szemszögbôl nézve is modernnek tűnnek. Ilyen volt pl. Horrer rendszerezése, amely a műszerek nagyított ábrázolásától a világtérképig terjedt, összehasonlította továbbá a verbális leírást a képbeli ábrázolással. Megvolt tehát ebben az utóbbi években kialakult metakartográfia csírája.
Meg kell említeni, hogy a 20-as években megszületett az elsô kartoid, amely láncszemet képez a térkép és a tér absztrakt modelljei között. Ebben a térbeli szerkezet még képszerűen, de már általánosított formában jelenik meg. Megalkotása fontos lépést jelentett a térbeli modellek rend-szerének kiépítésében. Az elsô kartoid Johann Heinrich Thünen (1782-1850) 1826-ban publikált "elszigetelt állama" volt. A koncentrikus körökben a szabadpiaci feltételek között folytatott mezôgazdasági termelés törvényszerűségei jutottak kifejezésre (50. ábra).

Ebben az idôben alakult ki a "kartográfia" kifejezés is. Heinrich Berghaus (1797-1884) kartográfiai folyóiratában, amely 1829-tôl 1835-ig jelent meg, többször említette, a 30-as évek végén pedig a francia irodalomban is felmerült ez a kifejezés.

Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!