A Lehmann-féle csíkozási módszer nem kezdte meg azonnal diadalútját, mint ahogy ezt a későbbi fejlődés alapján gondolnánk, s ezt Lehmann nem is érte meg. Az első pozitív visszhang nem hazájából, Szászországból jött, hanem Poroszországból. A Porosz Katonai Társaság, amely a porosz hadszervezet megreformálásának egy előfutára volt, 1803-ban Karl Friedrich von Knesebeck őrnagy (1768-1848) előterjesztése alapján megtárgyalta a domborzatábrázolás kérdéseit. Knesebeck előadásában hangsúlyozta, hogy a térkép nyelve a legprecízebb, a legrövidebb és a legélethűbb nyelv. A térképészetben azonban olyan nyelvzavar uralkodik, mint a bábeli torony építésénél, szabványosításra van tehát szükség. A domborzat ábrázolásánál ehhez a lehmanni csíkozás tűnt a legalkalmasabbnak. A porosz katonai körök azonban nem tudták rászánni magukat Lehmann módszerének változatlan átvételére, mivel túlságosan időigényesnek tartották, azonkívül olyan nagyfokú rajzkészséget követelt, amivel csak kevés szakember rendelkezhetett. Egy ilyen specializálódás ebben az időben még nem jöhetett szóba. A szemrevételezésre alapuló térképezésnek továbbra is nagy jelentősége volt - ehhez jóformán minden tisztnek kellett értenie - és ez gyorsabban kivitelezhető módszert igényelt. Ezen megfontolások alapján utasította el a Lehmann-féle csíkozás átvételét maga Ludwig Müller is, aki a lejtőcsíkozás pontosabb meghatározásának a gondolatát elindította, amely a lehmanni módszer megteremtéséhez vezetett. Poroszországban átvették az alapgondolatát, de a csíkozási skálát úgy akarták módosítani, hogy az akkori gyakorlati katonai igényeknek jobban megfeleljen. 1801-ben a porosz mérnök-hadnagy E. J. Humbert (1770-?) olyan csíkozási skálát alakított ki, amelyben az egyes lejtőkategóriákat különböző alakú jelek alkalmazása révén gyorsan fel lehetett ismerni, ezenkívül a lejtőkategóriák elhatárolásánál figyelembe vette a lejtők járhatóságát az egyes fegyvernemek szempontjából.
A lejtőkategóriák konvencionális jelekkel való ábrázolását illetőleg jóval továbbment egy porosz hadnagy - később a porosz vezérkar főnöke -, Carl von Müffling (1775-1851), aki a lejtők ábrázolásának meggyorsítására nem csíkokat, hanem színfelületeket javasolt. A lejtőcsíkozás ilyen radikális megváltoztatása nem talált kedvező fogadtatásra, a tarka színek bevonása a domborzatábrázolásba valamivel később, a rétegszínezésnél történt meg. Müffling tanulmánya azért is figyelemre méltó, mert mutatja, milyen reakciókat váltott ki Lehmann könyörtelen kritikája. Müffling véleménye személyeskedő, a tudományon kívüli motívumokon alapul, ugyanakkor a kartográfia fejlődése kapcsán - 150 évvel Kuhn előtt! - felvázolja a paradigma fogalmát.
A lehmanni módszer radikális továbbfejlesztéséről lassan a sokkal enyhébb megreformálási kísérletekre tevődött át a hangsúly, amelyek főleg a lejtőkategóriák jobb megkülönböztetésére törekedtek. Schneider porosz tüzérségi százados pl. hullámos és egyenes vonalú csíkok kombinációját javasolta. Eszerint két hullámos vonalú csík közé annyi egyenes vonalú csíkot kellett rajzolni, ahányszor 5°-os volt a lejtő. A reformerek közé tartozott a porosz tüzérségi hadnagy, F. Schienert is, aki 1805-ben jelentetett meg könyvet a topográfiai kartográfiáról. Schienert annak ellenére, hogy lelkes követője volt Lehmannak, fontosnak tartotta a csíkozási skála megváltoztatását. Vitába szállt a lehmanni módszer többi megreformálójával is, így a vita kiterebélyesedett, most már nemcsak Lehmann követői és ellenzői között folyt, hanem a reformálók között is. Ez a vita fellendítette a kartográfiai irodalom fejlődését, mert a vita során a gyakorlatban hasznosítható gondolatok is kialakultak, így pl. a lejtőkategóriák 5°-os beosztása, amit azután maga Lehmann is figyelembe vett későbbi munkájában. Jelentős volt továbbá a vezérszignatúra-elv kialakulása is. A kartográfiai irodalom erős mennyiségi növekedése Poroszországban részben ennek a vitának is köszönhető (lásd a 37. ábrát).
A Lehmann-féle csíkozás megreformálásának gondolata nem csupán Poroszországban alakult ki, egy dán főszállásmester, Binzer őrnagy, 1802-ben Hamburgban adott ki egy könyvet; Lehmann műve után ez volt a második olyan könyv német nyelvterületen, amely kizárólag a kartográfiai domborzatábrázolást tárgyalta. Binzer, hasonlóan a többi reformerhez, olyan módszert ajánlott, amelynek kivitelezése kényelmesebb és könnyebb. Módszerét Lehmanntól függetlenül dolgozta ki, ugyanúgy, mint a jénai professzor, Johann Laurentius Julius von Gerstenbergk (1749-1813), aki saját állítása szerint már 1797 előtt használta csíkozásos módszerét, ezt azonban csak 1804-ben hozta nyilvánosságra a Jénai Mine-ralógiai Társaság ülésén. Gerstenbergk nem adott abszolút értékeket, a csíkok vastagságát a térkép méretaránya és célja szerint határozta meg. Ezt a módszert az 1808-ban megjelent szakkönyvében is kifejtette, amelyet Napóleonnak ajánlott. A könyvben Gerstenbergk nemcsak a domborzat, hanem a többi térképi elem ábrázolásával is foglalkozott, oly részletességgel, mint előtte még senki. Lényegesen túlhaladta a korábbi tankönyvek színvonalát, a térképrajzolás elementáris leírását, már a kartográfiai ábrázolás általános szabályait kereste. Voltaképpen ez a könyv volt a topográfiai kartográfia első igazi kézikönyve, Lehmann hasonló jellegű munkája csak négy évvel később jelent meg. Ennek ellenére Gerstenbergk - több okból - feledésbe merült. A Napóleon-ellenes, felszabadító háború Németországban háttérbe szorította az elméleti kartográfia problémáit a katonaság körében. Amikor a háború befejeződött, már megjelent Lehmann második könyve, amely Gerstenbergk művét a kibontakozó paradigma egy mellékhatásaként a feledésbe száműzte. A gyors feledést elősegítette az is, hogy Gerstenbergk behódolása Napóleonnak sértette az ellene küzdő tisztek nemzeti érzületét.
A hesseni mérnök-geográfus, Ludwig Lyn-cker (1780-1844), aki 1811-ben egy kartográfiai tankönyvet adott ki, szintén a lehmanni módszer reformerei közé tartozott. Nagy hatással volt rá Schienert. Ötletes módon felépített skálájához felhasználta Humbert és Schneider javaslatait is.
A XIX. század első évtizedében az Osztrák Császárságban még nem alakult ki vita a domborzat ábrázolásáról. Itt nem hatott a magaslatok túlbecsülésének dogmája, ezért ezt nem is tekintették különösen problematikusnak. A lejtőket meredekségük szerint vékonyabb, ill. vastagabb csíkokkal ábrázolták, s a kevés számú, térképezésről szóló publikációban ezt az eljárást írták le. Az érdeklődés Lehmann módszere iránt csak később alakult ki.
1812-ben megjelent Lehmann összefoglaló könyve, amely végleges formába öntötte a csíkozás módszerét (44. ábra) és lezárta az új paradigma kialakulásának időszakát. Az erre következő időszak ennek a paradigmának a konszolidációja jegyében zajlott le. E paradigma a kialakulása is hozzájárult a kartográfiai résztudomány konszolidációjához.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!